Ne dohányozz, kérlek, ne

Vasárnap délelőtt az Üllői út felé vitt az utam, csak úgy céltalanul mentem, róttam a métereket, előre, sosem hátra nézve egyszerűen csak a menésért magáért: cserébe, hogy ebédeltem, jó bőven, szaftosan. Egy-két kóró magasodott (értik, magasodott) ki az aszfaltból, gondosan kikerültek, s én csak mentem egyenesen, mondtam, végre itt a tavasz, hát menjél és élvezd, hogy meleged van még a ballonkabát alatt is, nem baj ha izzadsz, tavasz van, sétálj! Sétálj, és ne dohányozz, szívd a frissólmos levegőt, amíg szíhatod, mert amúgy is szaggat a tüdőd, szaggat minden, dehát ez így van rendjén, aki élvez, az elvesz(ik). Az Iparművészetinél jártam (de szép is az), majd jobbra fordultam, irányban a Petőfi felé álltam rá a pályára, hogy aztán le ne térhessek. Egy-két kinthagyott Tavaszi Feszt-lobogó fesztelenül fújta magába a szélt, de hát mindegy nem voltam koncerten sem, de nem is dohányoztam. Sétálunksétálunk csipogta kismama kisgyagyának a kocsiban, rámnézett, mosolyogtam, pedig nem volt min, hogy ez miért is kell? (Bübüke á la Karinthy.) Fáradtam, higgye el, tényleg nehezemre esett már a penzumséta így tavasszal, aminek örülünk, ha kell ha nem, mert hanem kell! Hazaértem lassan és nehezen, kávét ittam, rágyújtottam, 10 mp lelkiismeretnyugtatás után már jól éreztem magam, és tudtam, a tavaszi séta után a nyárit már kihagyom.