2011. augusztus 19., péntek

De amolyan őszintén

Mostakkorénnemértem: Kaposvár még nem főváros, a kamarazene még nem Amy Winehouse (vagy már nem), a kánikula még nem kellemes (illatú), és mégis itt van egy raklapnyi ember, akik nem tágítanak (se hegedűsök se nemhegedűsök). Itt dekkolnak ebben a kipofásított városban (persze van azért türkizszínű szökőkút-megvilágítás a négyévszakra), és csak nem vakarózik hazamenni. Pedig egy-két mű után már simán a pályaudvaron stoppolnák a pestiek az első arra jövő hajtányt: csak minél messzebb innen! A kaposvári közönség meg csak jön (megy), aztán megint jön (megy), tapsol mint gerendai a princebogárnak, és mindenki mosolyog, ha éppen nem tépi le az arcát a nagy világfájdalomtól, mely beléje költözött egy érthetetlen mű után. Kérdezem a művészeket: tetszik nekik, kérdezem a hallgatókat: tetszik nekik. De hát mi tetszik ennyire? Azt nem mondják el (sejtik, hogy nem érteném). Nem tudom megfejteni (és nekem most ne mondják, hogy a tökéleteshez közelítő előadások miatt jönnek Kaposvárra), miért van itt egyáltalán valaki (a pár fanatikuson kívül)? Persze valami van..., és úgy tűnik, az igazi; de hogy miért özönlik ide férfi és nő, öreg és fiatal, szép és csúnya: nem tudom megfogalmazni. Igazán segíthetnének! (De amolyan őszintén.)