Haragszanak a falak

Adva van egy ház. Természetesen a mi házunk, a Balaton közelében. Épült pedig 1936-ban, nagy nyugalomban. A pince több mint kétszáz éves, a kertben álló harangláb pedig (állítólag) a török korból való. Ennyit a kéretlen büszkélkedésről. Pedig nekem magamnak azaz jómagamnak, tehát én szinte semmit nem tettem, hogy ez legyen, mármint nekünk, nekem, le- és felmenőimnek. Viszont babonázatos építmény ez, hiszen a falak tele vannak emberi maradványokkal. Nem a Kőmíves Kelemenné szül. Bártfai Judit csontjairól beszélek, hanem Edit képéről, az "official" flepnis bejárónőéről, akinél szebben elköszönni senkit életemben nem hallottam. Aztat (mer' hogy így) mondta mindig, hogy "erőt, egészséget!" De tényleg úgy, hogy el is hittem és még hiszem a mái napig is. Nincs az a "szerbusz", az a "tiszteletem, uram" esetleg "elvtársi üdvözlettel", mely ennek hitelességéhez lenne fogható.
De már megint eltértem a lényegtől. Szóval, a falak. Abban, kérem, benne van minden. A ráfröccsenő bor, a durva veszekedés, egy-egy elcsattant pofon és tsók. Sírás-nevetés egy falban.
Ha megérkezem, nem azt nézem, hogy éppen melyik cserepet verte le a szél, hanem köszönök déd- és nagyszüleimnek, rámosolygok a kőből visszamosolygó egykori szeretőmre, belerúgok a csaló szőlősgazda vakolatdarabjába és megyek föl, mert tudom, társaságom van. És mind élnek, beszélnek s főleg mosolyognak. Egyszóval adva van egy ház. A ház elé pedig mostan építkezik valaki. Kilátást nem vesz el, hiszen ahhoz túl alacsony, területben nem szegényít, hiszen ahhoz túl szegény. Mégis: olyan jó lett volna leülni az alapozás előtt egy fröccsre, s engedni, hogy a falak beigyák a (fröccsöt) és az arcát. Hogy legyen szomszéd, s ne csak egy (látvány)betolakodó. És most haragszanak a falak, s tudom, csak lassan bocsátanak meg. Ha újra házsimogatóba megyek, meghívom majd az "alapozót", de félek, a falak nem felejtenek.