Haragszanak a falak

Adva van egy ház. Természetesen a mi házunk, a Balaton közelében. Épült pedig 1936-ban, nagy nyugalomban. A pince több mint kétszáz éves, a kertben álló harangláb pedig (állítólag) a török korból való. Ennyit a kéretlen büszkélkedésről. Pedig nekem magamnak azaz jómagamnak, tehát én szinte semmit nem tettem, hogy ez legyen, mármint nekünk, nekem, le- és felmenőimnek. Viszont babonázatos építmény ez, hiszen a falak tele vannak emberi maradványokkal. Nem a Kőmíves Kelemenné szül. Bártfai Judit csontjairól beszélek, hanem Edit képéről, az "official" flepnis bejárónőéről, akinél szebben elköszönni senkit életemben nem hallottam. Aztat (mer' hogy így) mondta mindig, hogy "erőt, egészséget!" De tényleg úgy, hogy el is hittem és még hiszem a mái napig is. Nincs az a "szerbusz", az a "tiszteletem, uram" esetleg "elvtársi üdvözlettel", mely ennek hitelességéhez lenne fogható.
De már megint eltértem a lényegtől. Szóval, a falak. Abban, kérem, benne van minden. A ráfröccsenő bor, a durva veszekedés, egy-egy elcsattant pofon és tsók. Sírás-nevetés egy falban.
Ha megérkezem, nem azt nézem, hogy éppen melyik cserepet verte le a szél, hanem köszönök déd- és nagyszüleimnek, rámosolygok a kőből visszamosolygó egykori szeretőmre, belerúgok a csaló szőlősgazda vakolatdarabjába és megyek föl, mert tudom, társaságom van. És mind élnek, beszélnek s főleg mosolyognak. Egyszóval adva van egy ház. A ház elé pedig mostan építkezik valaki. Kilátást nem vesz el, hiszen ahhoz túl alacsony, területben nem szegényít, hiszen ahhoz túl szegény. Mégis: olyan jó lett volna leülni az alapozás előtt egy fröccsre, s engedni, hogy a falak beigyák a (fröccsöt) és az arcát. Hogy legyen szomszéd, s ne csak egy (látvány)betolakodó. És most haragszanak a falak, s tudom, csak lassan bocsátanak meg. Ha újra házsimogatóba megyek, meghívom majd az "alapozót", de félek, a falak nem felejtenek.

Játszásiból sem?

Felcsevegtem ma egy olyan ismerősömet, akiről évek óta nem tudtam semmit. A FB-on láttam meg a fényképét, mit ne mondjak a saját nagyapámé is lehetett volna. Szerencsére volt telefonszám az oldalán, így nem esett nehezemre, hogy "felcsevegjem".
Háttértörténet: Jolán (hívjuk így, merthogy nehogy beazonosítható legyen és nehogy valaki "bosszúból" R-beszélgetésre "felcsevegje") éppen akkor csevegett fel legutoljára, amikor elhagytam a ferences rendet, s igencsak bizonytalanul álltam a lábamon (merthogy odabent nem volt KRESZ, legalábbis csak sajátos, nem volt adóellenőr, legalábbis csak sajátos, meg sok minden nem volt, meg volt ami volt, ami jó volt. is.). Jolán - akkor, amikor végre leültünk egy kávéra (1994) - megmutatta, hogy a hátsó fogai már teljesen kirohadtak. Nem feltétlenül a gondatlanság, hanem a heroin miatt. Azt mondta, nincs neki már sok, jó ha egy-két évig elél még.
Igen megörültem tehát (csuhajja), hogy a FB-on tegnap ott volt. (A kórisme szerint ennyi messze nem járt volna neki.) Csevegtünk, pontosan 240 forint új adónyit. És nem jutottunk semmire. Csak arra, hogy lássuk egymást. Izgulok, mert holnap együtt leszünk. Várom, mert szerettem. Elcsevegnék vele 24 000 forintot is (ha lenne). Mivel azonban munkám bére az ablakban, nincs rá módom. Így találkozunk. Illetve csak "nánk". Nem meri magát megmutatni. Újabb felcsevegés után kérte, csevegjünk telefonon. Persze. Neki mindent. De másnak? Semmit és soha semmit. Ha valamit, azt is csak játszásiból. Ha még van kedve valakinek játszani.

Sziréna

Egyre többet szirénáznak. És csak szirénáznak, meg szirénáznak. Kimegyek: sziréna, bejövök: sziréna. Hogy ennyivel több a baj, vagy csak én figyelek fel jobban, nem tudom. De azonnal összerándul a gyomrom, ha meghallom ezt a pokoli hangot. Félreállok a hűtő elől is, ha megszólal, sőt tegnap még a zebra mellett álló asszony kezét is megfogtam, nehogy lelépjen az úttestre, pedig vagy egy kilométerre volt a mentő tőlünk. Nézett is rám, mint egy majomra. Csendben elnézést kértem tőle, s magamtól is megijedtem (csendben).
Pedig a sziréna, jobban mondva a szirének hangja („köszönet” Charles Cagniard de la Tournak) kedves volt, még akkor is, ha a halálba csalogatott. Hát nem lenne jobb ez a változat?

Fázom

Amikor még szerzetes voltam, az egyik nyáron tábort szerveztünk szellemi és testi fogyatékos gyerekek számára. A bodrogolaszii plébániára költöztünk, viszonylag komfortosan éltünk. Nekem Tibit sorsolták, azaz rá vigyáztam, őt segítettem a tíz nap alatt. Áldott jó fiú volt, pedig sokszorosan hátrányos helyzetű: tolókocsijából csak nagy nehézségek árán tudtam kivenni, ha eljött a lefekvés ideje, s nehézkes beszéde miatt nem mindig értettem meg, mit akar. Emlékszem, amikor először beszélgettünk, elmondtam neki őszintén, hogy kicsit félek fenékkitörlés pillanatától, merthogy ilyent én még sose csináltam (másnak). Mosolygott rám, és ha akadozva is, de megígérte, hogy segít. Így is tett. Tibor azonban nemcsak segített, hanem tanított is: ráébresztett arra, hogy szellemi fogyatékosként is messze fölöttem áll.
A búcsúzás előtti este tábortüzet gyújtottunk. Egyébként is meleg nyári nap volt, de a tűz mellett aztán tényleg alig lehetett bírni. Tibi ült a székében, kezében apró faágakat tördelt, és adta nekem, hogy dobjam azokat a tűzbe. Én guggoltam mellette, néztem őt és a tüzet, s dobálgattam rendületlenül. Egyszer rám nézett és azt mondta: „Fázom.” Nem nagyon értettem, de beszaladtam egy pulcsiért, felhúztam rá, Tibi pedig mosolygott, majd folytatódott a törögetés, dobálgatás. „Fázom!” – szólt rám ismét, s mivel láttam, hogy kedvesen mosolyog, szaladtam is be a kardigánért. Fura helyzet volt, mert tényleg alig lehetett kibírni a hőséget. Tibi csak mosolygott tovább. Töröget, dobálgat. Amikor harmadszor nézett rám, láttam, hogy tiszta víz, izzadtság a haja, és a mosolya sem az igazi. Amennyire tudta, felemelte kezeit, s odatolta az orrom elé a fadarabot, majd némi esdekléssel a hangjában újra mondta: „fázom”.

Kinyitom az ajtót előtted

Az elegancia jelentése Bakos Ferenc szerint először is előkelő, választékos, finom ízlés. Biztosan van magyar eleganciakutató intézet, melynek tagjai nyilván naprakészen meg tudják fogalmazni: mi is az. Ehhez tudományosan hozzászólni nem akarok, mert ismereteim igencsak hiányosak. Viszont érzem én, hogy az elegancia keresése, az elegancia ideája felé való törekvés homályosulni látszik. Merthogy az eleganciára vágyni kell csupán. Ja, hogy nincs pénz rá? Nincs, persze, de nem is kell! És szó nincs itt az öltözködésről, inkább villanyosokról és ugorkákról. Arról, ahogy Borge megigazítja az ingujját, hogy a könyvet nem teszem le kihajtott lapokkal, mert az fáj neki s hogy kinyitom az ajtót előtted (és nem csak előtted, utánad is).

Önkeze vagy máskeze?

Smian. Így hívják az állatorvost. Először azt hittem, valami angol fajta, de elbizonytalanított a keresztneve: Béla. Smian Béla. Az évek során többször eszembe jutott, kifaggatom, miért is ez a neve, de féltem, hogy a kutyám nem sokáig tűri majd a hosszú lére eresztett magyarázatot (merthogy a doktor úr szeret beszélni), így nem kérdeztem meg. Igaz, ami igaz, olyan nagyon nem is izgatott. Viszont most már nem is fogom megtudni, mert Smian doktor pénteken szokatlanul szűkszavúan közölte, a jövő héten bizony elkell altatni (nem őt, sajnos), ugyanis a két műtét után harmadikat nem javasol, s mivel az eb (hogy lehet ebnek hívni egy kutyát, nem értem) már hetek óta alig eszik valamit, és mivel már régen rákos, meg mivel már szinte csak alszik, s ha felkel, akkor is csak azért áll lábra, hogy odajöjjön és megsimogassa a fejemet, szóval, már nincs értelme tovább húzni.
Van az a szúrás úgy gyomortájon, amelyet legutoljára tizenhúszéve éreztem. Olyan volt. Meghogy akkor most mi is van? Hogy egy kutya, mely embernél emberebb, vagyis inkább kutya, merthogy az jobb mint az ember, egyszercsak meghalhat, ráadásul nem is önkezével, hanem máskezével?
Legszívesebben lementem volna a térre a sok-sok kutyához, és egyenként kértem volna tőlük tanácsot. De, a fene egye meg, angolul, németül meg magyarul is tudok, de kutyául nem. Hirtelen feltolult Hermann Hesse Ziegler úrról szóló meséje, aki egy múzeumból elcsent tabletta hatására elkezdett érteni az állatok nyelvén (majd bezárták a diliházba). Elmentem hát a múzeumba, kettőbe, háromba, de tabletta sehol. Itt állok megint a parkban, nézem a sorstársakat és teljesen tanácstalan vagyok. Ha van kutya, aki ezt olvassa, kérem, írjon! Emberek kommentjeire most nem vágyom.

A cigarettázás három fajtája

Rézfaszúkám, eloroztad a csikkemet! 

1. Végre kialudta magát Borcsa. Hetek óta csak szenvedett az ágyban, tekergette magára és magáról a takarót, izzadt, fázott, rémálmodott és nyáladzott. Volt olyan is, hogy úgy ébredt fel, hogy aludt, de nem tudta, melyik az igaz, kiment a konyhába, belerúgott a székbe, iszonyatosan fájt a kisujja, de reggel semmit nem vett észre, nem volt kék folt sem sárga, nem fájt neki az ujja, nem tudta, a reggel-e az álom, vagy az álom-e a reggel. De most, végre csokira vágyva ébredt, s boldogan figyelte testét, mely szabályosan, egyenesen pihent az ágyon, két keze mellkasán összekulcsolva kapaszkodott egymásba, pontosan olyan volt, mintha már a koporsóban lenne. Nem szüremkült fény sem a szobába, csak a csokivágy. Lassan, lassan, óvatosan mozdult, figyelte, hogy fejét még billenteni tudja-e? Igen, ment minden rendesen, lassan, komótosan. Boldog volt. Mosolygott. Picit. Vagy fél órát pihegett így, finoman. Majd felkelt, kimosolyogta magát a konyhába, leült az álomszékre, majd rágyújtott. Fülig érő szája szegletében ragadt a cigaretta, az első füsttől enyhén elkábult, csokivágya kávévággyá változott, ivott is egy cseppet, majd élvezve a cigaretta végére ért. Visszafeküdt, és álmodott tovább a csokiról, és minden édességről, mely a világon létezik.

2.
Péter (kezét orrához tartva): Vérzik az orrom! Te állat!
Blanka (kezében még ott a palacsintasütő): Hogy szakadna rád az ég, meg a szajhádra is, örülj, hogy ennyivel megúsztad. Legközelebb egye ki a rák a gyomrodat!

Péter megtántorodik, fogódzó után kapkod, összeesik. Blanka felül az asztalra, megvetően nézi, kotor a pongyolazsebében, elővesz egy cigarettát, és mélyen leszívja a füstöt.


Blanka: Végre véged, Te szarzsák.

3. A cigarettázás harmadik fajtája a dohányzás, mely olyannyira különbözik a cigarettázástól, hogy csak indokolt esetben (mint ez) említhetők egy lapon. Dohányozni annyit tesz, mint kényszeresen füstöt szívnifújni, majdhogynem kifejezetten csak a nemdohányzók bosszantására, megbetegítésére, testük elrothasztására. Aki cigarettázni szeretne, annak már minden hiába, ugyanis víg népek közt víg beszédre, víg sörrel és víg cigivel nincs már mód. Bővebben lásd itt.