2014. június 22., vasárnap

Kiszakadás


13 éves koromig éltem a Balatonnál. Életem legérzékenyebb időszakát töltöttem ott.

Ettem dinnyét nyáron, korcsolyáztam télen. Szerelmes voltam Zsuzsikába, aki később Csabiért "dobott", lehettünk 6-7 évesek. Loptam tyúkot az erdőben a Józsival és Zolival felépített bunker kertjébe. Jöttek a rendőrök, volt nagy ijedtség. Szánkóztam a Kiserdőnél, bicikliztem a Szputnyikon. Szüleim helyett aláírtam az ellenőrzőben az elégtelent. Persze ügyetlenül, nyomtatott betűkkel. Utána jött IldiGabi (így egyben), és a hiábavaló szerelem Ildi iránt. Ott volt Laci, akire felnéztem. A karneváli sikerek, a megszállottságig hajszolt horgászás, a jobb és rosszabb iskolai eredmények. Pista bácsi és a céllövés. Nóra és Kriszta. Akkor még szerettem a focit. Főként az átstrandolt napok után esett jól lemenni "A" pályára. Jóska bácsi, aki megjósolta: belőlem sosem lesz zenész. Szavalás az iskolai ünnepségen apám halála után (Ingrid Sjöstrand: Ha volna apukám), sírva rohanás öcsém mellett miután darázsfészekbe lépett, és ott volt anyám, akit most is ugyanúgy szeretek.


Vonatra várva

Viszonylag sokat utaztam már az idén, legalábbis szokásaimhoz mérten. Élveztem, utáltam, untam és izgultam: volt mindenben részem. Ma, mielőtt elindultam volna, néhány másodpercig kezembe vettem a laptopomat, majd visszatettem az asztalra, nem tudtam ugyanis eldönteni, hogy egy szokásos balatoni utazás tartogathat annyi meglepetést, amennyit egy blogon érdemes lenne közzétenni. Ráadásul Révfülöpre megyek, abba a faluba (jó, kisváros), amelyikbe gyerekkorom óta járok - gondolkoztam. Győzött a tétovaság, betettem a hátizsákba a gépet. (Kis kitérő: hátizsákkal legutoljára gimnazista koromban utaztam. Ennek a jövőben, remélem, nem lesz semmi jelentősége.) Sokat nem kellett várni a "meglepetésre", már Kelenföldön megakadt a szemem, egy start up vállalkozás hirdetésén. (Update: a kényelmes, a legmodernebb eszközökkel felszerelt rendelő a pályaudvar épületében várja a gyógyulni vágyókat.)