Kinyitom az ajtót előtted

Az elegancia jelentése Bakos Ferenc szerint először is előkelő, választékos, finom ízlés. Biztosan van magyar eleganciakutató intézet, melynek tagjai nyilván naprakészen meg tudják fogalmazni: mi is az. Ehhez tudományosan hozzászólni nem akarok, mert ismereteim igencsak hiányosak. Viszont érzem én, hogy az elegancia keresése, az elegancia ideája felé való törekvés homályosulni látszik. Merthogy az eleganciára vágyni kell csupán. Ja, hogy nincs pénz rá? Nincs, persze, de nem is kell! És szó nincs itt az öltözködésről, inkább villanyosokról és ugorkákról. Arról, ahogy Borge megigazítja az ingujját, hogy a könyvet nem teszem le kihajtott lapokkal, mert az fáj neki s hogy kinyitom az ajtót előtted (és nem csak előtted, utánad is).

Önkeze vagy máskeze?

Smian. Így hívják az állatorvost. Először azt hittem, valami angol fajta, de elbizonytalanított a keresztneve: Béla. Smian Béla. Az évek során többször eszembe jutott, kifaggatom, miért is ez a neve, de féltem, hogy a kutyám nem sokáig tűri majd a hosszú lére eresztett magyarázatot (merthogy a doktor úr szeret beszélni), így nem kérdeztem meg. Igaz, ami igaz, olyan nagyon nem is izgatott. Viszont most már nem is fogom megtudni, mert Smian doktor pénteken szokatlanul szűkszavúan közölte, a jövő héten bizony elkell altatni (nem őt, sajnos), ugyanis a két műtét után harmadikat nem javasol, s mivel az eb (hogy lehet ebnek hívni egy kutyát, nem értem) már hetek óta alig eszik valamit, és mivel már régen rákos, meg mivel már szinte csak alszik, s ha felkel, akkor is csak azért áll lábra, hogy odajöjjön és megsimogassa a fejemet, szóval, már nincs értelme tovább húzni.
Van az a szúrás úgy gyomortájon, amelyet legutoljára tizenhúszéve éreztem. Olyan volt. Meghogy akkor most mi is van? Hogy egy kutya, mely embernél emberebb, vagyis inkább kutya, merthogy az jobb mint az ember, egyszercsak meghalhat, ráadásul nem is önkezével, hanem máskezével?
Legszívesebben lementem volna a térre a sok-sok kutyához, és egyenként kértem volna tőlük tanácsot. De, a fene egye meg, angolul, németül meg magyarul is tudok, de kutyául nem. Hirtelen feltolult Hermann Hesse Ziegler úrról szóló meséje, aki egy múzeumból elcsent tabletta hatására elkezdett érteni az állatok nyelvén (majd bezárták a diliházba). Elmentem hát a múzeumba, kettőbe, háromba, de tabletta sehol. Itt állok megint a parkban, nézem a sorstársakat és teljesen tanácstalan vagyok. Ha van kutya, aki ezt olvassa, kérem, írjon! Emberek kommentjeire most nem vágyom.

A cigarettázás három fajtája

Rézfaszúkám, eloroztad a csikkemet! 

1. Végre kialudta magát Borcsa. Hetek óta csak szenvedett az ágyban, tekergette magára és magáról a takarót, izzadt, fázott, rémálmodott és nyáladzott. Volt olyan is, hogy úgy ébredt fel, hogy aludt, de nem tudta, melyik az igaz, kiment a konyhába, belerúgott a székbe, iszonyatosan fájt a kisujja, de reggel semmit nem vett észre, nem volt kék folt sem sárga, nem fájt neki az ujja, nem tudta, a reggel-e az álom, vagy az álom-e a reggel. De most, végre csokira vágyva ébredt, s boldogan figyelte testét, mely szabályosan, egyenesen pihent az ágyon, két keze mellkasán összekulcsolva kapaszkodott egymásba, pontosan olyan volt, mintha már a koporsóban lenne. Nem szüremkült fény sem a szobába, csak a csokivágy. Lassan, lassan, óvatosan mozdult, figyelte, hogy fejét még billenteni tudja-e? Igen, ment minden rendesen, lassan, komótosan. Boldog volt. Mosolygott. Picit. Vagy fél órát pihegett így, finoman. Majd felkelt, kimosolyogta magát a konyhába, leült az álomszékre, majd rágyújtott. Fülig érő szája szegletében ragadt a cigaretta, az első füsttől enyhén elkábult, csokivágya kávévággyá változott, ivott is egy cseppet, majd élvezve a cigaretta végére ért. Visszafeküdt, és álmodott tovább a csokiról, és minden édességről, mely a világon létezik.

2.
Péter (kezét orrához tartva): Vérzik az orrom! Te állat!
Blanka (kezében még ott a palacsintasütő): Hogy szakadna rád az ég, meg a szajhádra is, örülj, hogy ennyivel megúsztad. Legközelebb egye ki a rák a gyomrodat!

Péter megtántorodik, fogódzó után kapkod, összeesik. Blanka felül az asztalra, megvetően nézi, kotor a pongyolazsebében, elővesz egy cigarettát, és mélyen leszívja a füstöt.


Blanka: Végre véged, Te szarzsák.

3. A cigarettázás harmadik fajtája a dohányzás, mely olyannyira különbözik a cigarettázástól, hogy csak indokolt esetben (mint ez) említhetők egy lapon. Dohányozni annyit tesz, mint kényszeresen füstöt szívnifújni, majdhogynem kifejezetten csak a nemdohányzók bosszantására, megbetegítésére, testük elrothasztására. Aki cigarettázni szeretne, annak már minden hiába, ugyanis víg népek közt víg beszédre, víg sörrel és víg cigivel nincs már mód. Bővebben lásd itt.

Jelzés 29 évvel ezelőttről

"Quid habet amplius homo de labore suo? Vidi adflictionem quam dedit Deus filiis hominum ut distendantur in ea. Cuncta fecit bona in tempore suo et mundum tradidit disputationi eorum ut non inveniat homo opus quod operatus est Deus ab initio usque ad finem. Et cognovi quod non esset melius nisi laetari et facere bene in vita sua."

Gimnazista voltam, amikor ifjonti lelkesedésből felütöttem a Bibliát, hogy kapjak valami isteni sugallatot kínjaimra. Pechem volt, mert latinul írták: egy árva szót sem értettem belőle (na jó, talán egy-két félárvát). A passzus rendszámát viszont felírtam, majd elhagytam. Ez volt pedig 1983-ban. Ma reggel a legfelső polcról kellett lekapnom egy könyvet, s amikor a létra tetején egyensúlyoztam, láttam, hogy bizony ott két sorban állnak, porosodnak az olvasnivalók. Benyúltam jó a mélyire, tapogattam, és találomra kihúztam egyet. Valami borzalomirodalom volt (le sem merem írni), de a könyvjelzőn piros filccel írva állt egy (rend)szám: Préd 3, 9-12.
Előkerestem a fordítást (sajnos nem teljesen jó): "Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik? Elnéztem a vesződséget, amit Isten az emberek fiainak ad, hogy bajlódjanak vele. Mindent ő tesz a maga idejében. Adott ugyan nekik némi fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni amit az Isten tesz. Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életét."

A tehetségről

Nála nem kérdés

„Ha kérsz 10 dkg párizsit, és a hentes 15-öt ad ugyanannyiért, tehetséges vagy!” – mondta barátom, amikor enyhén spiccesen (hogy ez mekkora hazugság!) arról kezdtünk el beszélgetni, mi a tehetség?! Nos, nem tudom, mi a tehetség, de vannak ritka pillanatok, amikor rájövök, hogy vannak tehetséges emberek (ezt fenntartom azokra, akik tényleg valami földöntúlira képesek). A baj nem azzal van, hogy keressük, ki a tehetséges, hanem azt, hogy magunkban keressük a tehetséget. Az ugyanis nem keresendő, hanem egyszerűen kiömlik, felgyullad, szétrobban - ergo könnyen észrevehető. Nem slágergyanús, hanem kérdés nélkül sláger. Nem "gyakorolj még, s a türelem meghozza gyümölcsét", hanem "lefosom a gatyámat, ahogy ez játszik!" Ők a művészek. De van-e tehetséges hentes, antikvárius, üzletember vagy politikus? Nincs. Ők legfeljebb ügyesek.

A szóhasználat viszont sokat árthat. Merthogy mit mondunk a gatyalefosós produkciónál: nagyon tehetséges, zseniális... Hát ez így nem jó. A zsenialitáshoz a hagyomány szerint némi ufójelleg is társul, a nagyon tehetségesnek meg kell hogy legyen egy kicsit tehetséges párja, ami - ugye - rosszabb mintha azt mondanák, kétbalkezes. Legyen tehát ügyes és tehetséges. Aki az előbbi, meg ne próbálja a művészpályát, aki az utóbbi, úgysem csinálhat mást!

Charles Dickens (1812. február 7. - 1870. június 9.)

„A Nap, – a sugárzó Nap, mely nem csak fényt, hanem új életet és frissességet hoz az embernek – hirtelen tiszta és fénylő glóriát von a népes város fölé. Kristályon és törött ablakon, székesegyház ólomüvegén és rothadó hasadékon át egyaránt ontja melegét.”

– Charles Dickens, Twist Olivér

Soliloquium

Tudod, mostanában sokat gondolok Rád. Eddig tudtam, jól elvagy magadban, szereted a szeretnivalókat, szereted magadat, s láttam, hogy ez így-úgy megy is Neked. De láttalak a napokban (elmentünk egymás mellett az utcán), és megmosolyogtalak. Lehullott ez a fránya hó, melyre még a Katasztrófavédelem is kibiztosított hóágyúkkal várt, Te meg mint egy öregapó csoszogtál előre, féltél, nehogy eless. Már megbocsáss, de nagyon összetörtnek látszottál. Tegnap is, amikor melletted álltam: ültél a számítógéped előtt, veszettül írtál valamit, meg-megálltál, néha ide-oda kattintottál, hót nagy karikák barnállottak a szemed körül, és valami nyugodt, de kiábrándult, kiégett érzés áradt belőled. Hogy miért? Nem tudom. De tény, hogy mostanában kevesebbet olvasol, sokkal kevesebbet, mint egy-két évvel ezelőtt. Mármint könyvet. Betűt látsz eleget, de nem szagolsz már bele régi kötetekbe, s csak ritkán veszel a kezedbe egy már régen olvasott regényt (pedig ezt szeretted). Korábban mindig azt mondtad nekem, hogy nyugdíjas szeretnél lenni, kardigánt venni és olvasni. Ha így folytatod, nem lesz ebből semmi: ha nem olvasol, nem éred meg az öregkort, nem lesz se kardigán, se könyv, se semmi. Aggódom érted, olvass!