A kötőtű

Kötődési problémákkal küzdök. Igen. Biztosnak hitt kapcsolatokat engednék tova, és engedem is őket; eddig sokáig azt gondoltam, nem fogom, csak engedném, ha a sors úgy hozná, és hozza. És mert engedem, úgy vélem, nem kötődtem, csak felületesen viszonyultam, ami ugye felületes, ergo elengedhető, tehát minek. Újakat is kötök, hát persze, de ezeket nem kötöm (csomó nincs, legfeljebb néha a gyomorban), csak engedem, hogy két spárgavég egymás felé közelítsen, mármint a leendő kötődés reményében. Kötés nincs.
És mi van a régivel? Milyen régivel? Mi az, hogy régi? Hát a több napossal? Na ja, azok kötöttfognak (nem kötnek, csak fognak, ha kötni fognak).
Viszont kötőtűt adtam ajándékba. Ha nem dolgozom vele és csak ráülök, megbök. És figyelmeztet: a kötés munka. Édes teher.

Odour Teambuilding

Kálvin tér 1926-ban, még aluljáró nélkül

Az Ötpacsirta utcától a Kálvin tér nyugati széléig nagyjából 6 perc alatt lehet elérni. Kényelmesen, sétálva, nem rohanva, olyan tempóban, hogy figyelmesek maradjunk környezetünk apró jeleire. Tegyük fel, hogy a Múzeum utca-irányt vesszük. Szagszempontból bátor döntésnek mondható, hiszen elemi erejű élmény vár ránk. (A Szabó Ervin Könyvtár főépülete felé indulva gazdagabb, színesebb és változatosabb az út.) A Múzeum utca ugyanis unalmas. Balra házak, jobbra fák magasodnak. Kiegyenlített, zavarmentes szagélmény. Leírni nem tudom, hiszen finomságokat belvárosi orral érzékelni már régen nem lehet. Az egyszagúságért azonban kárpótol a kálvin téri torkolat. Igen, a torkolat jó szó, hiszen a kicsiny szagfolyosó itt áramlik a tengerbe. Az odour először csak bizonytalanul áramlik; balról ugyan oldalba taszajtja kissé az OTP pénzillata, de ez kevés ahhoz, hogy megállítsa szabad folyását. A szabadságról viszont hamar le kell mondania: az aluljáró, melynek bejárata valószínűleg a pokol gyomrának szája (értsd: gyomorszája), olyan (megfelelő meghatározás hiányában) bűzt ont magából, hogy azt kötelességünk analizálni. Az alapillatanyagok: 50% ázott kutya (Humanoid össztáncból. Osztható továbbá 40% metróbéli (ez néha erős fémszaggal) 10% áthaladó (ez néha friss savas eső szagával)), 20% Fornetti és Princess (E-)pékség (hogy nevezhetnek pékséget hercegnőnek?), 10% aluljáró-söröző (vegyes, bírható), 10% Relay (bizonyos napokon ólmos Story- és Best-scenttel, kis Mozgó Világ ellenillattal). A fennmaradó 10% valójában nap- és évszakfüggő. Mivel lassan itt fogok élni, alig várom, hogy leírhassam.

Mi van a Magtárban?

Spiró György: Magtár
Magvető Kiadó, 2012

Szombaton reggel kezdtem, estére be is fejeztem Spiró György nemrég megjelent könyvének, a Magtárnak olvasását. Kitérő: olyan barátom (ha szabad így) ajánlotta, aki előttem jár a kortárs irodalom habzsolásában. Visszatérő: voltak benne impozáns részek, személyesen is szerethető fejezetek. A régi magyar irodalom (ha pld. Mikszáth réginek mondható) egyes műveiről szóló cikkeket viszont nehezen emésztettem, hiszen olyanok voltak, mintha Spiró úr műhelyében egy inas írta volna őket. Kitérő: Baróti István orgonaművész engedte néha, hogy koncertjein helyette tanítványai játszanak (a karzaton úgyis csak a bennfentesek látták). Viszont Deák László és Pálúr János (én őket láttam) már diákkorukban rendkívüli tehetségeknek számítottak. Visszatérő: az a gimnáziumi magyartanár, aki hajdan csak azért kapott diplomát, mert ennyi erővel akár pápává is választhatták volna, most megbízást kapott, hogy elemezzen. Másfél oldalon, ahogy csak tud. Az eredmény: spirótlanított textusok, élvezhetetlen indoklások. Mindegy. Addig remek a könyv, utána tanulságos. Végül persze elégedetten csuktam be, jólesőn megsimogattam a borítót, örültem az élménydús óráknak. Örömömben harmadszor is elővettem a „Feleségverseny” című, 2009-ben copyrightolt regényt. Igen, kétszer nekifutottam már, de mindig félretettem. Nem tetszett. Olyannyira nem, hogy már arra sem emlékszem, miért. Talán mindig másért. A vasárnap tehát ezzel telt. De már nem faltam, mint a Magtárat. A „hugyozgatunk, hugyigázgatunk”-on újra elmosolyodtam, letettem, pihentettem, elmentem könyvesboltba leértékelt könyveket nézni, igaz, semmit nem vettem. Minek is vennék – gondoltam, hiszen otthon vár a Feleségverseny. Kitérő: a Fogság szó szerint fogságban tartott, az Ikszek is. Visszatérő: és eljött a ma, a maga munkáival, este pedig újra (nagy nyugalomban) kézbe vettem a Feleségversenyt. Két sor után az asztalhoz csaptam. Rágyújtottam, és higgadtan keresni kezdtem az okokat. Lassan derengett: a „kamatyadó” bánt. Méghozzá nagyon. Nem Spiró miatt (bár ez így a maga rövidségében nem teljesen igaz). Hiszen bánt – és itt elkezdtek szaporulni a szavak – a Fülkefor is. Bánt minden aktuálpolitikai utalás, jöjjön bármelyik irányból. Az még hagyján, hogy egyáltalán nem tartom bölcsnek, hiszen hamar érvényét veszti, de leginkább az bosszant, hogy bemegy a bőrük alá. És itt most ne tessék azzal jönni, hogy minden felelősséggel gondolkodó ember (nem beszélve az írói felelősségről) kötelessége részt venni az ország életében! Igen-igen-hogyne-hogyne. Csakhogy úgy fordulunk a másik oldalunkra, hogy a nyakunkra csavarodik a lepedő.
Innen-onnan harsogják, veszélyes a televízió: butít. Igaz. Részben. Innen-onnan harsogják, veszélyes az internet: butít. Nem igaz. Bár részben lehet. Napilapot már régen nem olvasok, televízióm nincsen, a neten nem ez érdekel, hanem például az, amikor említett barátom a Magtárra hívja fel a figyelmemet. Ilyenkor eszembe jut, hogy még van menekvés. Viszont éppen ezért tartom siralmasnak, ha a politikával való foglalatoskodás (mint pótcselekvés) minden másnál ravaszabbul hálózza be a gondolkodó elméket. Felelősségtudat, szellemi kihívás, társadalmi elvárás, egyszerűen kötelesség – többnyire ezek a hívószavak. Hamisak, értelmüket, értéküket vesztettek. Üresen kongnak, mégis hangosak. Vegyük már észre: a fekélyes politikát a szó tartja életben. Beszélhetnénk másról is, nem? Mondjuk arról, mi van a Magtárban?

Agysitt

Hejhejheeejj! Talicskával tolták ki agyam sittjét és
néztem csak utána ahogy vitték és
mit tépődve engedett koponyám útjára csak
az is leszakadt róla még félúton és csatt...
ott maradt.

Egy lebeny, egy nyálkás cafat
vizezte csak az aszfalt, na az,
szóval megnéztem vóna, ha láttam vóna
de nekem csak szürkéllet maradt,
úgyhogy elmondták,
hogy benn semmi már nem dagad,
de biztos, hogy ő egy cafat.

Ez nem lehet! Fogtam fejem, sok cafat kongóját,
próbáltam feltúrni bele egy jó nagy vonóval, de
nem tudtam merre, csak álltam a klónommal. Kéz a kézbe.
Lestem a cafatra bambán, igen, ott hevert még az utcán,
és egy szer belerúgott, repült a cafat, csak úgy zúgott,
és landolt egy fán. Tölgyfán vagy égeren, fáztam,
jégverem.

Most mi van? Megettek a madarak? Kiabáltam vóna, de
hangom az nem maradt. Illetve biztos torokban vóna, de
nem tudok már róla. Üres vagyok, vagy tele?
Kinek mi köze vele? Agyam sittje kinn maj' benn:
szeretnék egy idegen pönögve danóni; kábé így:
jó vóna telibe éni, éni, énekeeni, vagy elhóni.

kisbősze, hogy Te mekkora hülye vagy!

Ezt csak azért tettem ide, hogy legyen valami jó is ebben

10-re beszéltük meg, de már 9-kor csörgött a telefonom, és kérdezte, hol vagyok? Hát hol lennék? Az antikváriumban, hol? Menjek, mert 9-re beszéltük meg, és egyébként is régen látott, meg egyébként is sok mondanivalója van, úgyhogy siessek. Siessek? Reggel? Ha ébredés után sietni kezdek, mindig hányingerem lesz, nem lehet aztat olyan gyorsan. Mindegy, no, mentem, de nem siettem.
Hamar elővett egy fehér lapot, felrajzolt egy kört, bele egy szaggatott vonalakból álló kört, a külső kör köré pedig nyilakat, amelyek mind a kör felé mutattak. Ez vagyok én. Mármint Te! - mondta. Hogy mi? Hogymi? Hát Te vagy a kör és a nyilak a veszélyek, a leselkedő betegségek. (Azonnal leesett, bár már jóval korábban le kellett volna, és akkor sietni sem kellett volna. Csak azt nem tudtam, brókernetes, vagy egészségügyi befűzés készülődik.) [... kb. fél órányi] Hogy menjek el, és beméri majd a sugaraimat, meg hogy ad gyógyszert. Nem mentem. Viszont eszembe jutott hajdani matektanárom, akitől óvatlanul megkérdeztem egyszer, hogy sikerült a dolgozatom? Beletúrt a hajába, nekidőlt a szekrénynek, és a fogai között sziszegve mondta: kisbősze, hogy Te mekkora hülye vagy!

Zsákbanfutás

Tegnap este érkeztem Gödöllőre, a Magyar Állattenyésztési Egyesület telephelyére. Nem mondom, meglepetésszerű volt az egész, mert csak a közértbe ugrottam le cigiért, de mit van mit tenni, itt vagyok. Sokan vannak. Emberek. Állat egy darab sem. Konferencia lesz, van, volt, és sok a hozzáértő. Ember. Állat egy darab sem. Viszont süt a nap, tehát sokan nekivetkőztek, jobban mondva nekivetkőzötten érkeztek. Mármint az emberek. Állatok nem. (Most közben=mindeközben nem tudom, a másnaposság hajt-e, vagy az élmény?) Lényeg az hozzá (mihez?) látok lábakat, kicsit bepiszkusult körömágyakat, vállakat, mellrészleteket, takaratlan karokat és combokat, meg le-lecsúszó nadrágok felett (fenéktájékon) szétszaladó tangacsíkokat (csipkéseket, mint ahogyan a lemenő nap sugára terül szét az horizonton a föjhők recézete felett), rá merőlegesen pedig néha be-beszőrösödő vájatokat.
Bocsánat, nem véletlenül szemléltetek: vágyom arra, hogy tetőtől talpig felöltözött embereket (nem állatokat) lássak. Merthogy miért is van a ruha? Szerintem azért, hogy széppé tegyen, és takarjon. Mit ér egy férfinek (és nőnek), ha mindent lát?

Zsákban, vagy hullazsákban - ez a jelszó (meg a tartós béke).

Olasz operaénekes, öt betű

Kitartás, padtárs! – üvöltötte a félig alvó Béni fülébe Tihamér, akit hasonló szokásai miatt csak „Tahomérnak” hívtak osztálytársai. Béni meg se rezzent. Egyrészt, mert egyáltalán nem aludt, másrészt, mert fel volt készülve „Tahomér” minden ilyen akciójára. Öt éve tudta, mi több, zsigereiben érezte, mikor kell résen lennie. Lassan zsebébe nyúlt, elővette az anyja varródobozából csent zsákvarrótűt, és seggbe szúrta a padtársát, aki azonnal megütötte volna, ha nem lép be Bertalan tanárnő. Utálták, de rettegtek is tőle. Béni szépen csendben nézte jó közelről a padot, őt nem igazán hatotta meg sem Bertalan tanárnő, sem Tihamér.
Csend volt. A légy sem zümmögött, de ha zümmögött volna sem figyelt volna rá senki, ugyanis az osztály egyszerűen csak izzadt: lábakon, kezeken, nyakakon és fenékvájatokon csordogált a langyos, sós víz. 10:29-kor még zsibogás és zsákvarrótű, most meg savanyú izzadságszag. Bertalan felnézett, megigazította szemüvegét, majd elővett egy keresztrejtvényt.
Olasz operaénekes, öt betű. – méltóságteljesen, ünnepélyesen formálta a szavakat.
Anyád. – nyögte be nem elég halkan Kovácska.
Egyes, leülhetsz! – rebegte maga elé szenvtelenül Bertalan, fel sem nézett (ha felemelte volna szemét, láthatta volna, hogy Kovácska még csak fel sem állt), csak közelebb húzta a naplót és vésett.
Kovácska, más néven, egyszerűen csak Imi, szája lefittyedt, küszködött a sírással: előre sírt volna, hiszen délután biztosan fog, apja úgy elveri. Közben még csendebb lett.
Béni? – emelte fejét Bertalan, de Béni aludt. Béni! – tercelte magát a tanárnő.
Tessék? – nagy-nagy szemekkel figyelt föl Béni, olyanokkal, amelyekkel csak ő tud nézni. Szépen, értelmesen, de fáradtan és szomorúan.
Olasz operaénekes, öt betű.
Gigli - szottyogta ki száján Béni, majd újra „lefeküdt”.
Bertalan gondolkodott kis ideig, majd azt mondta:
Hármas, leülhetsz!
Pedig Béni sem állt föl. A megfejtés jó lett volna, ha Bertalan ismerte volna Giglit, és nem írta volna már be a függőleges 5-re, hogy „kelevéz”. Ahhoz pedig Gigli semmiképpen sem passzol. Ugye. A tanárnő éppen újabb kérdéssel állt volna elő, amikor váratlanul koppant a feje az asztalon, és elaludt, vagy meghalt, ezt akkor még senki nem tudta. Az osztály egy emberként szisszent föl (kivéve Bénit, akit még az sem hatott volna meg, ha Bertalan tényleg „live” leheli ki a lelkét). Persze moccanni senki nem mert. És így telt el 38 perc. Amikor csengettek Bertalan, mintha mi sem történt volna, felpattant, bocsánatot kért (ilyen egyszer sem fordult még elő), odament Bénihez, megpuszilta, és kiment az osztályból. Hirtelen mindenki megszerette. (Bénit is, de őt nem volt nehéz.). Még a fiúk közül is sírtak páran, amikor másnap az igazgató bejelentette, hogy Bertalan tanárnőt délután elütötte a villamos.