Terápia 12 képben

1.

Állami Valika

Valikát pedig szerették a munkahelyén. Akkor is, ha pályája végén már minden nap zsörtölődött. Pálya!? Mit beszélek! Karrier? Á, ugyan! Valika maga volt az Ellátó. [Az Ellátót 1955. január 12-én rendkívüli kormányhatározatból elkövetett szándékos elhatározással alapították. Feladata az állami irányítás alá eső munkálatok koordinálása volt. Hozzárendelték a pékeket (kenyérellátó), a sörösöket (sörellátó), és kezdetben a könyveseket (könyvtárellátó) is. Az évek során sokat színesedett a kínálat. Nevettek is, amikor a nőgyógyászatot is ide csapták. "Mellátó" - mondogatták, de halkan, mert féltek. Dolgozni a központban kellett leginkább, a koordináción. A csúcsidőszakban 150 embert foglalkoztattak itt, három műszakban.] Alapítótag volt, Fehér János elvtárs hozta a céghez (Valika csak gyárnak hívta), és maga mellett tartotta egészen haláláig. Valika amolyan mindenes volt. Tudott mindenről, ismert mindenkit, és volt hatalma. Nem nagy, nem ő irányította a főnökét, de ahhoz éppen elég, hogy lendíteni tudjon dolgokon (ez volt a ritkább), vagy akadályozzon ügyeket (ez volt a gyakoribb). Valika ugyanis nem szeretett bejárni, pénzre nem volt szüksége, ugyanis Géza apja a háború előtt eldugott egy csomó ezüstöt, és azt adogatták el már hét éve, és különösen utálta, ha hidegben kell elbuszozni a munkahelyére, meg egyébként is volt egy csomó baja. Főleg a kollégákkal. Azonban még ezzel is megbékélt volna, ha. Ha nem lettek volna ügyfelek. A "Túliak", csak így hívta őket. Nyilván a szögesdrótos kerítésre gondolt, ami az óriási épületet körülvette. A "Túliak" pedig rendre bejutottak. Eleinte csak ritkán, kezelhető számban: hetente egyen. Aztán már ketten-hárman. Minél többen lettek, Valika annál komorabb arccal vizslatott. Fehér elvtárs többszöri figyelmeztetése ellenére sem szokott le arról, hogy az ügyfelek folyosón hagyott kabátjairól ne vágjon le legalább egy gombot. Két gombot szakított le akkor, ha az ügyfél korán, reggel 9 előtt jött, egyet 9 és 13, valamint 14.30 és 16 óra között (ebédidőben nem volt ügyfélfogadás), illetve újra kettőt, ha valaki délután négy után érkezett. Érdekes, a telefonok, telexek nem zavarták. Ignorálta azokat. Reggeltől estig. Számára nem létezett csengőhang, vagy telexcsattogás. "Kiteremtette belőlem a sors." - mondta, ha erről kérdezték.
Szóval, Valika maga volt az Ellátó. A segítségre képtelen, munkáját fásult unalommal végző, reggel papucsba bújó, munkaidőkurtító, saját (már fekete) bögréből kávézó, egyre csak hízó állami alkalmazott.

Visszatekintés 2.

Erre azért nehéz haragudni

Pedig hogy ízlett! Kimentem a teraszra, kezemben kávé, cigaretta. Egy szál gatyában leültem, hunyorogva néztem a Balatont, korty a kávéból és rágyújtás. (Mint a reggeli torna: alaphelyzetbe állunk, karunk laza, popsink feszes, és korty a kávéból és rágyújtás! No, még egyszer, tempóra figyelni: korty a kávéból és rágyújtás!) Hátradőlni sem bírtam, az első két ütés tüdőre ment, a többi torokra. Gyerünk – mondtam – ez nem lehet igaz, hát tegnap még ment (igaz 5 óra alatt két dobozzal, lehet, kicsit sok). Újabb próba. Sajnos ez már akkor sikertelenségre volt ítélve, amikor a szájam felé emeltem a cigit. Elnyomtam. Dühös voltam a Balatonra, mindenkire, mint a gyerek, aki a most kapott ajándékbiciklivel állandóan eltaknyol. Másnap sem ment, sem azután, és még most sem. Hányan, de hányan mosolyognak rám: ez tök jó, figyelj, más meg küszködik, hogy leszokjon! Ja. Én meg küszködnék, hogy visszaszokjam. De nem megy.

Visszatekintés 1.

Baglyasalji-Szélvész Gyöngy (Várpalota, 1999. 03. 28. – Révfülöp, 2012. 07. 09.), ismertebb nevén: Bikfic. Magyar vizsla. Szegény családból származott, édesapja, Vadászfai Pörge a várpalotai bányász lakótelep felügyelője, édesanyja háztartásbeli. ~ háromhetes sincs, amikor elkerül otthonról. Testvérei végignézik, ahogy elhagyja a szülői házat. Többen megjegyzik: „így jár, aki hebehurgyán viselkedik.” Budapesten telepedik le, s élete végéig (évi egy hosszabb balatoni üdüléstől eltekintve) ebben a városban marad. Már fiatal korában megmutatkozik különleges érdeklődése a könyvek iránt. Elsősorban a könyvespolc alsó sorában található kiadványokon rágja át magát, majd – ahogy nő – folytatja az egyre feljebb helyezett kötetekkel. Az irodalomhoz fűződő szenvedélye megdöbbenti környezetét. Elhasznált cipők, ócska ruhadarabok feldolgozásával próbálkozik ugyan a bőr- és textilipar irányában is, de literátusi szenvedélye olthatatlan. Megbízásait viszont nehezen teljesíti: hamar világossá válik, öntörvényű alkotó. Csak olyan felszólításra hallgat, amelyik kedvére van. Kollégái már működésének kezdetétől tisztelettel és szeretettel viseltetnek irányában. Alapvetően konfliktuskerülő természete miatt csak ritkán veszekszik. Egy-két emlékezetes társadalompolitikai vitát igazának hangoztatásával sem tud lezárni, ezeket nehezen felejti. Művészetének csúcsán (merthogy művészetként ismerték el tevékenységét a körülötte állók) sokszor felemeli hangját az emberiség elgépiesedése ellen, különös tekintettel a gépjárművek túlzott használatát kifogásolja. E tekintetben bizonyára burkoltan a károsanyag-kibocsátás csökkentése mellett kardoskodik, bár ennek bizonyítása a jövő kutatóira vár. ~ minden pillanatban a kiegyensúlyozottság, a kedvesség példaképe volt. Még hosszan tartó, súlyos betegsége alatt sem élt másképp. Legközelebbi hozzátartozói kísérték utolsó útjára.

A kötőtű

Kötődési problémákkal küzdök. Igen. Biztosnak hitt kapcsolatokat engednék tova, és engedem is őket; eddig sokáig azt gondoltam, nem fogom, csak engedném, ha a sors úgy hozná, és hozza. És mert engedem, úgy vélem, nem kötődtem, csak felületesen viszonyultam, ami ugye felületes, ergo elengedhető, tehát minek. Újakat is kötök, hát persze, de ezeket nem kötöm (csomó nincs, legfeljebb néha a gyomorban), csak engedem, hogy két spárgavég egymás felé közelítsen, mármint a leendő kötődés reményében. Kötés nincs.
És mi van a régivel? Milyen régivel? Mi az, hogy régi? Hát a több napossal? Na ja, azok kötöttfognak (nem kötnek, csak fognak, ha kötni fognak).
Viszont kötőtűt adtam ajándékba. Ha nem dolgozom vele és csak ráülök, megbök. És figyelmeztet: a kötés munka. Édes teher.

Odour Teambuilding

Kálvin tér 1926-ban, még aluljáró nélkül

Az Ötpacsirta utcától a Kálvin tér nyugati széléig nagyjából 6 perc alatt lehet elérni. Kényelmesen, sétálva, nem rohanva, olyan tempóban, hogy figyelmesek maradjunk környezetünk apró jeleire. Tegyük fel, hogy a Múzeum utca-irányt vesszük. Szagszempontból bátor döntésnek mondható, hiszen elemi erejű élmény vár ránk. (A Szabó Ervin Könyvtár főépülete felé indulva gazdagabb, színesebb és változatosabb az út.) A Múzeum utca ugyanis unalmas. Balra házak, jobbra fák magasodnak. Kiegyenlített, zavarmentes szagélmény. Leírni nem tudom, hiszen finomságokat belvárosi orral érzékelni már régen nem lehet. Az egyszagúságért azonban kárpótol a kálvin téri torkolat. Igen, a torkolat jó szó, hiszen a kicsiny szagfolyosó itt áramlik a tengerbe. Az odour először csak bizonytalanul áramlik; balról ugyan oldalba taszajtja kissé az OTP pénzillata, de ez kevés ahhoz, hogy megállítsa szabad folyását. A szabadságról viszont hamar le kell mondania: az aluljáró, melynek bejárata valószínűleg a pokol gyomrának szája (értsd: gyomorszája), olyan (megfelelő meghatározás hiányában) bűzt ont magából, hogy azt kötelességünk analizálni. Az alapillatanyagok: 50% ázott kutya (Humanoid össztáncból. Osztható továbbá 40% metróbéli (ez néha erős fémszaggal) 10% áthaladó (ez néha friss savas eső szagával)), 20% Fornetti és Princess (E-)pékség (hogy nevezhetnek pékséget hercegnőnek?), 10% aluljáró-söröző (vegyes, bírható), 10% Relay (bizonyos napokon ólmos Story- és Best-scenttel, kis Mozgó Világ ellenillattal). A fennmaradó 10% valójában nap- és évszakfüggő. Mivel lassan itt fogok élni, alig várom, hogy leírhassam.

Mi van a Magtárban?

Spiró György: Magtár
Magvető Kiadó, 2012

Szombaton reggel kezdtem, estére be is fejeztem Spiró György nemrég megjelent könyvének, a Magtárnak olvasását. Kitérő: olyan barátom (ha szabad így) ajánlotta, aki előttem jár a kortárs irodalom habzsolásában. Visszatérő: voltak benne impozáns részek, személyesen is szerethető fejezetek. A régi magyar irodalom (ha pld. Mikszáth réginek mondható) egyes műveiről szóló cikkeket viszont nehezen emésztettem, hiszen olyanok voltak, mintha Spiró úr műhelyében egy inas írta volna őket. Kitérő: Baróti István orgonaművész engedte néha, hogy koncertjein helyette tanítványai játszanak (a karzaton úgyis csak a bennfentesek látták). Viszont Deák László és Pálúr János (én őket láttam) már diákkorukban rendkívüli tehetségeknek számítottak. Visszatérő: az a gimnáziumi magyartanár, aki hajdan csak azért kapott diplomát, mert ennyi erővel akár pápává is választhatták volna, most megbízást kapott, hogy elemezzen. Másfél oldalon, ahogy csak tud. Az eredmény: spirótlanított textusok, élvezhetetlen indoklások. Mindegy. Addig remek a könyv, utána tanulságos. Végül persze elégedetten csuktam be, jólesőn megsimogattam a borítót, örültem az élménydús óráknak. Örömömben harmadszor is elővettem a „Feleségverseny” című, 2009-ben copyrightolt regényt. Igen, kétszer nekifutottam már, de mindig félretettem. Nem tetszett. Olyannyira nem, hogy már arra sem emlékszem, miért. Talán mindig másért. A vasárnap tehát ezzel telt. De már nem faltam, mint a Magtárat. A „hugyozgatunk, hugyigázgatunk”-on újra elmosolyodtam, letettem, pihentettem, elmentem könyvesboltba leértékelt könyveket nézni, igaz, semmit nem vettem. Minek is vennék – gondoltam, hiszen otthon vár a Feleségverseny. Kitérő: a Fogság szó szerint fogságban tartott, az Ikszek is. Visszatérő: és eljött a ma, a maga munkáival, este pedig újra (nagy nyugalomban) kézbe vettem a Feleségversenyt. Két sor után az asztalhoz csaptam. Rágyújtottam, és higgadtan keresni kezdtem az okokat. Lassan derengett: a „kamatyadó” bánt. Méghozzá nagyon. Nem Spiró miatt (bár ez így a maga rövidségében nem teljesen igaz). Hiszen bánt – és itt elkezdtek szaporulni a szavak – a Fülkefor is. Bánt minden aktuálpolitikai utalás, jöjjön bármelyik irányból. Az még hagyján, hogy egyáltalán nem tartom bölcsnek, hiszen hamar érvényét veszti, de leginkább az bosszant, hogy bemegy a bőrük alá. És itt most ne tessék azzal jönni, hogy minden felelősséggel gondolkodó ember (nem beszélve az írói felelősségről) kötelessége részt venni az ország életében! Igen-igen-hogyne-hogyne. Csakhogy úgy fordulunk a másik oldalunkra, hogy a nyakunkra csavarodik a lepedő.
Innen-onnan harsogják, veszélyes a televízió: butít. Igaz. Részben. Innen-onnan harsogják, veszélyes az internet: butít. Nem igaz. Bár részben lehet. Napilapot már régen nem olvasok, televízióm nincsen, a neten nem ez érdekel, hanem például az, amikor említett barátom a Magtárra hívja fel a figyelmemet. Ilyenkor eszembe jut, hogy még van menekvés. Viszont éppen ezért tartom siralmasnak, ha a politikával való foglalatoskodás (mint pótcselekvés) minden másnál ravaszabbul hálózza be a gondolkodó elméket. Felelősségtudat, szellemi kihívás, társadalmi elvárás, egyszerűen kötelesség – többnyire ezek a hívószavak. Hamisak, értelmüket, értéküket vesztettek. Üresen kongnak, mégis hangosak. Vegyük már észre: a fekélyes politikát a szó tartja életben. Beszélhetnénk másról is, nem? Mondjuk arról, mi van a Magtárban?