Agysitt

Hejhejheeejj! Talicskával tolták ki agyam sittjét és
néztem csak utána ahogy vitték és
mit tépődve engedett koponyám útjára csak
az is leszakadt róla még félúton és csatt...
ott maradt.

Egy lebeny, egy nyálkás cafat
vizezte csak az aszfalt, na az,
szóval megnéztem vóna, ha láttam vóna
de nekem csak szürkéllet maradt,
úgyhogy elmondták,
hogy benn semmi már nem dagad,
de biztos, hogy ő egy cafat.

Ez nem lehet! Fogtam fejem, sok cafat kongóját,
próbáltam feltúrni bele egy jó nagy vonóval, de
nem tudtam merre, csak álltam a klónommal. Kéz a kézbe.
Lestem a cafatra bambán, igen, ott hevert még az utcán,
és egy szer belerúgott, repült a cafat, csak úgy zúgott,
és landolt egy fán. Tölgyfán vagy égeren, fáztam,
jégverem.

Most mi van? Megettek a madarak? Kiabáltam vóna, de
hangom az nem maradt. Illetve biztos torokban vóna, de
nem tudok már róla. Üres vagyok, vagy tele?
Kinek mi köze vele? Agyam sittje kinn maj' benn:
szeretnék egy idegen pönögve danóni; kábé így:
jó vóna telibe éni, éni, énekeeni, vagy elhóni.

kisbősze, hogy Te mekkora hülye vagy!

Ezt csak azért tettem ide, hogy legyen valami jó is ebben

10-re beszéltük meg, de már 9-kor csörgött a telefonom, és kérdezte, hol vagyok? Hát hol lennék? Az antikváriumban, hol? Menjek, mert 9-re beszéltük meg, és egyébként is régen látott, meg egyébként is sok mondanivalója van, úgyhogy siessek. Siessek? Reggel? Ha ébredés után sietni kezdek, mindig hányingerem lesz, nem lehet aztat olyan gyorsan. Mindegy, no, mentem, de nem siettem.
Hamar elővett egy fehér lapot, felrajzolt egy kört, bele egy szaggatott vonalakból álló kört, a külső kör köré pedig nyilakat, amelyek mind a kör felé mutattak. Ez vagyok én. Mármint Te! - mondta. Hogy mi? Hogymi? Hát Te vagy a kör és a nyilak a veszélyek, a leselkedő betegségek. (Azonnal leesett, bár már jóval korábban le kellett volna, és akkor sietni sem kellett volna. Csak azt nem tudtam, brókernetes, vagy egészségügyi befűzés készülődik.) [... kb. fél órányi] Hogy menjek el, és beméri majd a sugaraimat, meg hogy ad gyógyszert. Nem mentem. Viszont eszembe jutott hajdani matektanárom, akitől óvatlanul megkérdeztem egyszer, hogy sikerült a dolgozatom? Beletúrt a hajába, nekidőlt a szekrénynek, és a fogai között sziszegve mondta: kisbősze, hogy Te mekkora hülye vagy!

Zsákbanfutás

Tegnap este érkeztem Gödöllőre, a Magyar Állattenyésztési Egyesület telephelyére. Nem mondom, meglepetésszerű volt az egész, mert csak a közértbe ugrottam le cigiért, de mit van mit tenni, itt vagyok. Sokan vannak. Emberek. Állat egy darab sem. Konferencia lesz, van, volt, és sok a hozzáértő. Ember. Állat egy darab sem. Viszont süt a nap, tehát sokan nekivetkőztek, jobban mondva nekivetkőzötten érkeztek. Mármint az emberek. Állatok nem. (Most közben=mindeközben nem tudom, a másnaposság hajt-e, vagy az élmény?) Lényeg az hozzá (mihez?) látok lábakat, kicsit bepiszkusult körömágyakat, vállakat, mellrészleteket, takaratlan karokat és combokat, meg le-lecsúszó nadrágok felett (fenéktájékon) szétszaladó tangacsíkokat (csipkéseket, mint ahogyan a lemenő nap sugára terül szét az horizonton a föjhők recézete felett), rá merőlegesen pedig néha be-beszőrösödő vájatokat.
Bocsánat, nem véletlenül szemléltetek: vágyom arra, hogy tetőtől talpig felöltözött embereket (nem állatokat) lássak. Merthogy miért is van a ruha? Szerintem azért, hogy széppé tegyen, és takarjon. Mit ér egy férfinek (és nőnek), ha mindent lát?

Zsákban, vagy hullazsákban - ez a jelszó (meg a tartós béke).

Olasz operaénekes, öt betű

Kitartás, padtárs! – üvöltötte a félig alvó Béni fülébe Tihamér, akit hasonló szokásai miatt csak „Tahomérnak” hívtak osztálytársai. Béni meg se rezzent. Egyrészt, mert egyáltalán nem aludt, másrészt, mert fel volt készülve „Tahomér” minden ilyen akciójára. Öt éve tudta, mi több, zsigereiben érezte, mikor kell résen lennie. Lassan zsebébe nyúlt, elővette az anyja varródobozából csent zsákvarrótűt, és seggbe szúrta a padtársát, aki azonnal megütötte volna, ha nem lép be Bertalan tanárnő. Utálták, de rettegtek is tőle. Béni szépen csendben nézte jó közelről a padot, őt nem igazán hatotta meg sem Bertalan tanárnő, sem Tihamér.
Csend volt. A légy sem zümmögött, de ha zümmögött volna sem figyelt volna rá senki, ugyanis az osztály egyszerűen csak izzadt: lábakon, kezeken, nyakakon és fenékvájatokon csordogált a langyos, sós víz. 10:29-kor még zsibogás és zsákvarrótű, most meg savanyú izzadságszag. Bertalan felnézett, megigazította szemüvegét, majd elővett egy keresztrejtvényt.
Olasz operaénekes, öt betű. – méltóságteljesen, ünnepélyesen formálta a szavakat.
Anyád. – nyögte be nem elég halkan Kovácska.
Egyes, leülhetsz! – rebegte maga elé szenvtelenül Bertalan, fel sem nézett (ha felemelte volna szemét, láthatta volna, hogy Kovácska még csak fel sem állt), csak közelebb húzta a naplót és vésett.
Kovácska, más néven, egyszerűen csak Imi, szája lefittyedt, küszködött a sírással: előre sírt volna, hiszen délután biztosan fog, apja úgy elveri. Közben még csendebb lett.
Béni? – emelte fejét Bertalan, de Béni aludt. Béni! – tercelte magát a tanárnő.
Tessék? – nagy-nagy szemekkel figyelt föl Béni, olyanokkal, amelyekkel csak ő tud nézni. Szépen, értelmesen, de fáradtan és szomorúan.
Olasz operaénekes, öt betű.
Gigli - szottyogta ki száján Béni, majd újra „lefeküdt”.
Bertalan gondolkodott kis ideig, majd azt mondta:
Hármas, leülhetsz!
Pedig Béni sem állt föl. A megfejtés jó lett volna, ha Bertalan ismerte volna Giglit, és nem írta volna már be a függőleges 5-re, hogy „kelevéz”. Ahhoz pedig Gigli semmiképpen sem passzol. Ugye. A tanárnő éppen újabb kérdéssel állt volna elő, amikor váratlanul koppant a feje az asztalon, és elaludt, vagy meghalt, ezt akkor még senki nem tudta. Az osztály egy emberként szisszent föl (kivéve Bénit, akit még az sem hatott volna meg, ha Bertalan tényleg „live” leheli ki a lelkét). Persze moccanni senki nem mert. És így telt el 38 perc. Amikor csengettek Bertalan, mintha mi sem történt volna, felpattant, bocsánatot kért (ilyen egyszer sem fordult még elő), odament Bénihez, megpuszilta, és kiment az osztályból. Hirtelen mindenki megszerette. (Bénit is, de őt nem volt nehéz.). Még a fiúk közül is sírtak páran, amikor másnap az igazgató bejelentette, hogy Bertalan tanárnőt délután elütötte a villamos.

Haragszanak a falak

Adva van egy ház. Természetesen a mi házunk, a Balaton közelében. Épült pedig 1936-ban, nagy nyugalomban. A pince több mint kétszáz éves, a kertben álló harangláb pedig (állítólag) a török korból való. Ennyit a kéretlen büszkélkedésről. Pedig nekem magamnak azaz jómagamnak, tehát én szinte semmit nem tettem, hogy ez legyen, mármint nekünk, nekem, le- és felmenőimnek. Viszont babonázatos építmény ez, hiszen a falak tele vannak emberi maradványokkal. Nem a Kőmíves Kelemenné szül. Bártfai Judit csontjairól beszélek, hanem Edit képéről, az "official" flepnis bejárónőéről, akinél szebben elköszönni senkit életemben nem hallottam. Aztat (mer' hogy így) mondta mindig, hogy "erőt, egészséget!" De tényleg úgy, hogy el is hittem és még hiszem a mái napig is. Nincs az a "szerbusz", az a "tiszteletem, uram" esetleg "elvtársi üdvözlettel", mely ennek hitelességéhez lenne fogható.
De már megint eltértem a lényegtől. Szóval, a falak. Abban, kérem, benne van minden. A ráfröccsenő bor, a durva veszekedés, egy-egy elcsattant pofon és tsók. Sírás-nevetés egy falban.
Ha megérkezem, nem azt nézem, hogy éppen melyik cserepet verte le a szél, hanem köszönök déd- és nagyszüleimnek, rámosolygok a kőből visszamosolygó egykori szeretőmre, belerúgok a csaló szőlősgazda vakolatdarabjába és megyek föl, mert tudom, társaságom van. És mind élnek, beszélnek s főleg mosolyognak. Egyszóval adva van egy ház. A ház elé pedig mostan építkezik valaki. Kilátást nem vesz el, hiszen ahhoz túl alacsony, területben nem szegényít, hiszen ahhoz túl szegény. Mégis: olyan jó lett volna leülni az alapozás előtt egy fröccsre, s engedni, hogy a falak beigyák a (fröccsöt) és az arcát. Hogy legyen szomszéd, s ne csak egy (látvány)betolakodó. És most haragszanak a falak, s tudom, csak lassan bocsátanak meg. Ha újra házsimogatóba megyek, meghívom majd az "alapozót", de félek, a falak nem felejtenek.

Játszásiból sem?

Felcsevegtem ma egy olyan ismerősömet, akiről évek óta nem tudtam semmit. A FB-on láttam meg a fényképét, mit ne mondjak a saját nagyapámé is lehetett volna. Szerencsére volt telefonszám az oldalán, így nem esett nehezemre, hogy "felcsevegjem".
Háttértörténet: Jolán (hívjuk így, merthogy nehogy beazonosítható legyen és nehogy valaki "bosszúból" R-beszélgetésre "felcsevegje") éppen akkor csevegett fel legutoljára, amikor elhagytam a ferences rendet, s igencsak bizonytalanul álltam a lábamon (merthogy odabent nem volt KRESZ, legalábbis csak sajátos, nem volt adóellenőr, legalábbis csak sajátos, meg sok minden nem volt, meg volt ami volt, ami jó volt. is.). Jolán - akkor, amikor végre leültünk egy kávéra (1994) - megmutatta, hogy a hátsó fogai már teljesen kirohadtak. Nem feltétlenül a gondatlanság, hanem a heroin miatt. Azt mondta, nincs neki már sok, jó ha egy-két évig elél még.
Igen megörültem tehát (csuhajja), hogy a FB-on tegnap ott volt. (A kórisme szerint ennyi messze nem járt volna neki.) Csevegtünk, pontosan 240 forint új adónyit. És nem jutottunk semmire. Csak arra, hogy lássuk egymást. Izgulok, mert holnap együtt leszünk. Várom, mert szerettem. Elcsevegnék vele 24 000 forintot is (ha lenne). Mivel azonban munkám bére az ablakban, nincs rá módom. Így találkozunk. Illetve csak "nánk". Nem meri magát megmutatni. Újabb felcsevegés után kérte, csevegjünk telefonon. Persze. Neki mindent. De másnak? Semmit és soha semmit. Ha valamit, azt is csak játszásiból. Ha még van kedve valakinek játszani.

Sziréna

Egyre többet szirénáznak. És csak szirénáznak, meg szirénáznak. Kimegyek: sziréna, bejövök: sziréna. Hogy ennyivel több a baj, vagy csak én figyelek fel jobban, nem tudom. De azonnal összerándul a gyomrom, ha meghallom ezt a pokoli hangot. Félreállok a hűtő elől is, ha megszólal, sőt tegnap még a zebra mellett álló asszony kezét is megfogtam, nehogy lelépjen az úttestre, pedig vagy egy kilométerre volt a mentő tőlünk. Nézett is rám, mint egy majomra. Csendben elnézést kértem tőle, s magamtól is megijedtem (csendben).
Pedig a sziréna, jobban mondva a szirének hangja („köszönet” Charles Cagniard de la Tournak) kedves volt, még akkor is, ha a halálba csalogatott. Hát nem lenne jobb ez a változat?