Amikor a Wizzairrel utaztam Budapestről Londonba pontosan hatszor kérték a beszállókártyát és az útlevelet, visszafelé elég volt kétszer megmutatnom. A mostani utazáson hárommal megúsztam, de az is igaz, legutóbb feladtam a csomagom, most pedig kézipoggyásszal utazom. Szembetűnő különbség, hogy a British Airways gépe szinte az útlevélellenőrző-pont mögött áll, így megmenekülök a várakozásra szolgáló hangárig tartó sétától, illetve az ottani fagyoskodástól, megsüléstől. Ha van valami, ami lehangoló a Wizzair-utazásokban, akkor az a "lovak-is-prüszkölve-futnának-ki-innen" istálló. Büdös és nyomasztó. De - és ezt soha ne feledjük - nyomasztó lehet az árkülönbség is. Ha fapadossal utazom, igyekszem 2-3000 forintért foglalt helyet venni. Egyrészt nagyobb az esély arra, hogy nem ül mellém senki, másrészt előbb szállhatok fel a többieknél. Ahogy most körbenézek, azt látom, a BA közönsége sokkal visszafogottabban öltözik a Wizzairénél: ez megnyugtató. És unalmas.
2014. május 2., péntek
Wizzair vs BA
Két nap eltéréssel utazom "fapados" légitársasággal és "elegánssal" Budapest-London viszonylatban. Kézenfekvőnek tűnik az összehasonlítás, mert hogy kézenfekvő is. Üdvözült mosollyal szálltam taxiba, büszkén mondtam a sofőrnek, vigyen a 2A-ra, nagyjából úgy, mintha sosem utaztam volna Wizzairrel és társaival, vagy úgy, mintha most csak azért kellene a British Airways-t választanom, mert a magánrepülőm pilótája éppen elrontotta a gyomrát. A néphit szerint a fapadosok a B-ről (Ferihegy 2B), az elegánsabb gépek az A-ról indulnak. A néphit, mint oly sokszor a történelem során, most is téved. Kedvenc taxisommal (nem szólt hozzám, tehát kedvenccé vált) gyorsan elértük a repteret, de látom ám, hogy a kijelzőn sehol a londoni gép. A pultnál flegmán kérdezik, "Wizzairrel megy?" - "Pfff!" - mondanám, de visszafogom inkább magam. Kiderül, a BA is a B-t választja. Gyaloglás ingerszegény környezetben. Látszik, nem túl kifizetődő reklámfelület az átjáró. Kevesen járnak így. Kávéval vigasztalnám magam, de a kávézóban senki még csak nem is néz rám. 10 perce. Így leglább elkészülök tudósításom első részével.
A kávé viselhető, de messze van az antikváriumi minőségtől.
2013. január 4., péntek
Állami Valika
Valikát pedig szerették a munkahelyén. Akkor is, ha pályája végén már minden nap zsörtölődött. Pálya!? Mit beszélek! Karrier? Á, ugyan! Valika maga volt az Ellátó. [Az Ellátót 1955. január 12-én rendkívüli kormányhatározatból elkövetett szándékos elhatározással alapították. Feladata az állami irányítás alá eső munkálatok koordinálása volt. Hozzárendelték a pékeket (kenyérellátó), a sörösöket (sörellátó), és kezdetben a könyveseket (könyvtárellátó) is. Az évek során sokat színesedett a kínálat. Nevettek is, amikor a nőgyógyászatot is ide csapták. "Mellátó" - mondogatták, de halkan, mert féltek. Dolgozni a központban kellett leginkább, a koordináción. A csúcsidőszakban 150 embert foglalkoztattak itt, három műszakban.] Alapítótag volt, Fehér János elvtárs hozta a céghez (Valika csak gyárnak hívta), és maga mellett tartotta egészen haláláig. Valika amolyan mindenes volt. Tudott mindenről, ismert mindenkit, és volt hatalma. Nem nagy, nem ő irányította a főnökét, de ahhoz éppen elég, hogy lendíteni tudjon dolgokon (ez volt a ritkább), vagy akadályozzon ügyeket (ez volt a gyakoribb). Valika ugyanis nem szeretett bejárni, pénzre nem volt szüksége, ugyanis Géza apja a háború előtt eldugott egy csomó ezüstöt, és azt adogatták el már hét éve, és különösen utálta, ha hidegben kell elbuszozni a munkahelyére, meg egyébként is volt egy csomó baja. Főleg a kollégákkal. Azonban még ezzel is megbékélt volna, ha. Ha nem lettek volna ügyfelek. A "Túliak", csak így hívta őket. Nyilván a szögesdrótos kerítésre gondolt, ami az óriási épületet körülvette. A "Túliak" pedig rendre bejutottak. Eleinte csak ritkán, kezelhető számban: hetente egyen. Aztán már ketten-hárman. Minél többen lettek, Valika annál komorabb arccal vizslatott. Fehér elvtárs többszöri figyelmeztetése ellenére sem szokott le arról, hogy az ügyfelek folyosón hagyott kabátjairól ne vágjon le legalább egy gombot. Két gombot szakított le akkor, ha az ügyfél korán, reggel 9 előtt jött, egyet 9 és 13, valamint 14.30 és 16 óra között (ebédidőben nem volt ügyfélfogadás), illetve újra kettőt, ha valaki délután négy után érkezett. Érdekes, a telefonok, telexek nem zavarták. Ignorálta azokat. Reggeltől estig. Számára nem létezett csengőhang, vagy telexcsattogás. "Kiteremtette belőlem a sors." - mondta, ha erről kérdezték.
Szóval, Valika maga volt az Ellátó. A segítségre képtelen, munkáját fásult unalommal végző, reggel papucsba bújó, munkaidőkurtító, saját (már fekete) bögréből kávézó, egyre csak hízó állami alkalmazott.
Szóval, Valika maga volt az Ellátó. A segítségre képtelen, munkáját fásult unalommal végző, reggel papucsba bújó, munkaidőkurtító, saját (már fekete) bögréből kávézó, egyre csak hízó állami alkalmazott.
2012. december 23., vasárnap
Visszatekintés 2.
![]() |
| Erre azért nehéz haragudni |
2012. december 22., szombat
Visszatekintés 1.
Baglyasalji-Szélvész Gyöngy (Várpalota, 1999. 03. 28. – Révfülöp, 2012. 07. 09.), ismertebb nevén: Bikfic. Magyar vizsla. Szegény családból származott, édesapja, Vadászfai Pörge a várpalotai bányász lakótelep felügyelője, édesanyja háztartásbeli. ~ háromhetes sincs, amikor elkerül otthonról. Testvérei végignézik, ahogy elhagyja a szülői házat. Többen megjegyzik: „így jár, aki hebehurgyán viselkedik.” Budapesten telepedik le, s élete végéig (évi egy hosszabb balatoni üdüléstől eltekintve) ebben a városban marad. Már fiatal korában megmutatkozik különleges érdeklődése a könyvek iránt. Elsősorban a könyvespolc alsó sorában található kiadványokon rágja át magát, majd – ahogy nő – folytatja az egyre feljebb helyezett kötetekkel. Az irodalomhoz fűződő szenvedélye megdöbbenti környezetét. Elhasznált cipők, ócska ruhadarabok feldolgozásával próbálkozik ugyan a bőr- és textilipar irányában is, de literátusi szenvedélye olthatatlan. Megbízásait viszont nehezen teljesíti: hamar világossá válik, öntörvényű alkotó. Csak olyan felszólításra hallgat, amelyik kedvére van. Kollégái már működésének kezdetétől tisztelettel és szeretettel viseltetnek irányában. Alapvetően konfliktuskerülő természete miatt csak ritkán veszekszik. Egy-két emlékezetes társadalompolitikai vitát igazának hangoztatásával sem tud lezárni, ezeket nehezen felejti. Művészetének csúcsán (merthogy művészetként ismerték el tevékenységét a körülötte állók) sokszor felemeli hangját az emberiség elgépiesedése ellen, különös tekintettel a gépjárművek túlzott használatát kifogásolja. E tekintetben bizonyára burkoltan a károsanyag-kibocsátás csökkentése mellett kardoskodik, bár ennek bizonyítása a jövő kutatóira vár. ~ minden pillanatban a kiegyensúlyozottság, a kedvesség példaképe volt. Még hosszan tartó, súlyos betegsége alatt sem élt másképp. Legközelebbi hozzátartozói kísérték utolsó útjára.
2012. december 16., vasárnap
A kötőtű
Kötődési problémákkal küzdök. Igen. Biztosnak hitt kapcsolatokat engednék tova, és engedem is őket; eddig sokáig azt gondoltam, nem fogom, csak engedném, ha a sors úgy hozná, és hozza. És mert engedem, úgy vélem, nem kötődtem, csak felületesen viszonyultam, ami ugye felületes, ergo elengedhető, tehát minek. Újakat is kötök, hát persze, de ezeket nem kötöm (csomó nincs, legfeljebb néha a gyomorban), csak engedem, hogy két spárgavég egymás felé közelítsen, mármint a leendő kötődés reményében. Kötés nincs.
És mi van a régivel? Milyen régivel? Mi az, hogy régi? Hát a több napossal? Na ja, azok kötöttfognak (nem kötnek, csak fognak, ha kötni fognak).
Viszont kötőtűt adtam ajándékba. Ha nem dolgozom vele és csak ráülök, megbök. És figyelmeztet: a kötés munka. Édes teher.
És mi van a régivel? Milyen régivel? Mi az, hogy régi? Hát a több napossal? Na ja, azok kötöttfognak (nem kötnek, csak fognak, ha kötni fognak).
Viszont kötőtűt adtam ajándékba. Ha nem dolgozom vele és csak ráülök, megbök. És figyelmeztet: a kötés munka. Édes teher.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
















