Tanulópénz

Stuttgartban semmi, Londonban viszont sok pénzembe került, hogy alapvető tapasztalatokat szerezzek a városról. Tegnap délután szálltam le New Yorkban, kollégám javaslata szerint taxival mentem Manhattanbe (fix tarifa: 52 USD, figyelmeztettek a gépen, persze mire a szállodához értem mindez 58,- lett), amivel gond egy szál se, ennyivel számoltam. Tudtam azt is, hogy minden sarkon találok taxit, úgyhogy - mivel kis távolságokat kell bejárni - vagy gyalog, vagy kocsival könnyedén eljutok ide vagy oda. (Először vagyok itt.) Ezzel szemben fél órán keresztül senki nem állt meg, a sofőrök vagy utast szállítottak, vagy rám sem hederítettek. A bőven számolt időnek hamar szűkében lettem.

Az utca másik oldalán megállt egy fekete autó, s integetett ám a pofa, menjek oda, majd ő elvisz engem, ahová akarom. Ez is jobb a semminél - gondoltam, majd megkérdeztem, a Lincoln Centerig mennyi lesz? "20 dollár" - válaszolta, én meg beültem. Sokat nem gondolkoztam azon, hogy megéri-e, vagy nem, hiszen 2 perc alatt megérkeztünk. A Nagycsarnoktól a Kálvin térig közepes forgalomban. Összegzésül. Biztos jót röhögött rajtam. Fizettem, kiszálltam.

Igen ám, de a Lincoln Center önmagában nem épület (tájékoztatott a sarki rendőr), így gőzöm nem volt, hová is kell mennem. A szállodában hagytam a kinyomtatott mailt, így mehettem vissza. Most már gyalog, 20 dollárt megtakarítva egy 8 perces sétával. Szállodai szoba - Google Maps - gyalogos útiterv. Bravó! Bősze Ádám megoldotta a kérdést. A Columbus Circle nincs is olyan messze, sétálok majd kb. 30 percet, és ha a vacsoráról le is maradok, a koncertre majd odaérek! Így számoltam. Ipadet hoztam magammal, s nagyon idegesítő dolog történt: nem vettem észre, hogy az egyik ujjammal véletlenül megböktem a képernyőt, így a térképen teljesen máshová rakta a jelölést. Akaratlanul is felülírtam a korábban beírt címet. Készítettem screenshotot (fényképet a képernyőről) arra az esetre, ha útközben ne adj Isten kimaradna a szolgáltatás. És elindultam! Sétálva, merthogy 30 perc séta jót tesz. A fél órából egy óra lett, a net elment, kérdezősködni kezdtem: "Columbus Circle?" "Gosh-gosh-gosh..." - más választ nem kaptam. 40 percet taxiztam végül, mire odaértem. A vacsora elfogyott, a zene viszont remek volt. Bár a dzsesszt sose szerettem.

Wizzair vs BA 4

Toalett. Egy-egy alkalmat szántam a vizsgálatra, tehát reprezentatívnak egyáltalán nem nevezhető a felmérés. Amikor Wizzairrel utaztam, még nem jutott eszembe, hogy párhuzamos kritikát írok majd, így fényképet nem készítettem. Az viszont biztos, hogy mindkét repülőn nagyjából ugyanolyan méretű illemhelyet alakítottak ki, így ebben semmilyen eltérés nem tapasztalható. Amíg viszont a fapados gépen már szinte a WC-papírra is kiírják, hogy tilos dohányozni, addig a British Airways járatán, a mellékhelyiség ajtaján hejre kis hamutartó található. Felhívás keringőre? Nem hiszem. Itt sem engedélyezett a dohányzás, legfeljebb nem annyira látszik (hallatszik) a szigor. A Wizzair járatán ugyanis elhangzik, hogy a dohányzókat a repülőtéren átadhatják a hatóságoknak. Itt hatóságok nincsenek, ahogy mosdókagyló-lefolyó sem, vagy éppen nem működik. Látványnak sem szép.

Wizzair vs BA 3

Tudjuk, hogy a Wizzair London-Budapest járata egyike a világ legmegbízhatatlanabbjainak (ld.: http://www.theguardian.com/money/2014/mar/25/britain-flight-delay-wizz-air), ennek ellenére a BA 40 perces késéssel indul. A kapitány nagyon kedvesen többször is jelzi, valami csip-csup dolgot cserélnek a gépen, ne is törődjünk vele, meg tulajdonképpen enélkül is elindulhatnánk és legyünk türelemmel. Hosszan keringünk a kifutókon, már-már azt hiszem, lassan az autópályára fordulunk, hiszen még úgy is gyorsabban haladnánk, ha Bécs felé vennénk az irányt, érintve Bábolnát és Mosonmagyaróvárt.

Az üléseken bőr huzat (nem emlékszem, a Wizzairen milyen), a lábamat ki tudom nyújtani, az étel elégséges. Mármint hogy kettes. Amíg fapadoson mindezért helyben kell fizetni, viszont én választhatom ki, mit szeretnék, addig itt egységesen azt kérdezik: "Teát, vagy kávét?" És hol van a bor, vagy a sör?

A szendvicsnek űrszaga van. Nem tudom, miért éppen ezt a kifejezés jut eszembe, hiszen gőzöm sincs, milyen szagok vannak az űrben, de futurisztikus "illat" árad a kenyérből és a narancsléből. A Wizzair kávéja sem jobb, szendvicset nem kértem még, előnye is csupán annyi van, ha nem szeretnék, nem rendelek. És egy két órás utat könnydén kibírok űrszag nélkül is.

Wizzair vs BA 2

Amikor a Wizzairrel utaztam Budapestről Londonba pontosan hatszor kérték a beszállókártyát és az útlevelet, visszafelé elég volt kétszer megmutatnom. A mostani utazáson hárommal megúsztam, de az is igaz, legutóbb feladtam a csomagom, most pedig kézipoggyásszal utazom. Szembetűnő különbség, hogy a British Airways gépe szinte az útlevélellenőrző-pont mögött áll, így megmenekülök a várakozásra szolgáló hangárig tartó sétától, illetve az ottani fagyoskodástól, megsüléstől. Ha van valami, ami lehangoló a Wizzair-utazásokban, akkor az a "lovak-is-prüszkölve-futnának-ki-innen" istálló. Büdös és nyomasztó. De - és ezt soha ne feledjük - nyomasztó lehet az árkülönbség is. Ha fapadossal utazom, igyekszem 2-3000 forintért foglalt helyet venni. Egyrészt nagyobb az esély arra, hogy nem ül mellém senki, másrészt előbb szállhatok fel a többieknél. Ahogy most körbenézek, azt látom, a BA közönsége sokkal visszafogottabban öltözik a Wizzairénél: ez megnyugtató. És unalmas.

Wizzair vs BA

Két nap eltéréssel utazom "fapados" légitársasággal és "elegánssal" Budapest-London viszonylatban. Kézenfekvőnek tűnik az összehasonlítás, mert hogy kézenfekvő is. Üdvözült mosollyal szálltam taxiba, büszkén mondtam a sofőrnek, vigyen a 2A-ra, nagyjából úgy, mintha sosem utaztam volna Wizzairrel és társaival, vagy úgy, mintha most csak azért kellene a British Airways-t választanom, mert a magánrepülőm pilótája éppen elrontotta a gyomrát. A néphit szerint a fapadosok a B-ről (Ferihegy 2B), az elegánsabb gépek az A-ról indulnak. A néphit, mint oly sokszor a történelem során, most is téved. Kedvenc taxisommal (nem szólt hozzám, tehát kedvenccé vált) gyorsan elértük a repteret, de látom ám, hogy a kijelzőn sehol a londoni gép. A pultnál flegmán kérdezik, "Wizzairrel megy?" - "Pfff!" - mondanám, de visszafogom inkább magam. Kiderül, a BA is a B-t választja. Gyaloglás ingerszegény környezetben. Látszik, nem túl kifizetődő reklámfelület az átjáró. Kevesen járnak így. Kávéval vigasztalnám magam, de a kávézóban senki még csak nem is néz rám. 10 perce. Így leglább elkészülök tudósításom első részével.

A kávé viselhető, de messze van az antikváriumi minőségtől.

Terápia 12 képben

1.

Állami Valika

Valikát pedig szerették a munkahelyén. Akkor is, ha pályája végén már minden nap zsörtölődött. Pálya!? Mit beszélek! Karrier? Á, ugyan! Valika maga volt az Ellátó. [Az Ellátót 1955. január 12-én rendkívüli kormányhatározatból elkövetett szándékos elhatározással alapították. Feladata az állami irányítás alá eső munkálatok koordinálása volt. Hozzárendelték a pékeket (kenyérellátó), a sörösöket (sörellátó), és kezdetben a könyveseket (könyvtárellátó) is. Az évek során sokat színesedett a kínálat. Nevettek is, amikor a nőgyógyászatot is ide csapták. "Mellátó" - mondogatták, de halkan, mert féltek. Dolgozni a központban kellett leginkább, a koordináción. A csúcsidőszakban 150 embert foglalkoztattak itt, három műszakban.] Alapítótag volt, Fehér János elvtárs hozta a céghez (Valika csak gyárnak hívta), és maga mellett tartotta egészen haláláig. Valika amolyan mindenes volt. Tudott mindenről, ismert mindenkit, és volt hatalma. Nem nagy, nem ő irányította a főnökét, de ahhoz éppen elég, hogy lendíteni tudjon dolgokon (ez volt a ritkább), vagy akadályozzon ügyeket (ez volt a gyakoribb). Valika ugyanis nem szeretett bejárni, pénzre nem volt szüksége, ugyanis Géza apja a háború előtt eldugott egy csomó ezüstöt, és azt adogatták el már hét éve, és különösen utálta, ha hidegben kell elbuszozni a munkahelyére, meg egyébként is volt egy csomó baja. Főleg a kollégákkal. Azonban még ezzel is megbékélt volna, ha. Ha nem lettek volna ügyfelek. A "Túliak", csak így hívta őket. Nyilván a szögesdrótos kerítésre gondolt, ami az óriási épületet körülvette. A "Túliak" pedig rendre bejutottak. Eleinte csak ritkán, kezelhető számban: hetente egyen. Aztán már ketten-hárman. Minél többen lettek, Valika annál komorabb arccal vizslatott. Fehér elvtárs többszöri figyelmeztetése ellenére sem szokott le arról, hogy az ügyfelek folyosón hagyott kabátjairól ne vágjon le legalább egy gombot. Két gombot szakított le akkor, ha az ügyfél korán, reggel 9 előtt jött, egyet 9 és 13, valamint 14.30 és 16 óra között (ebédidőben nem volt ügyfélfogadás), illetve újra kettőt, ha valaki délután négy után érkezett. Érdekes, a telefonok, telexek nem zavarták. Ignorálta azokat. Reggeltől estig. Számára nem létezett csengőhang, vagy telexcsattogás. "Kiteremtette belőlem a sors." - mondta, ha erről kérdezték.
Szóval, Valika maga volt az Ellátó. A segítségre képtelen, munkáját fásult unalommal végző, reggel papucsba bújó, munkaidőkurtító, saját (már fekete) bögréből kávézó, egyre csak hízó állami alkalmazott.