A tehetségről

Nála nem kérdés

„Ha kérsz 10 dkg párizsit, és a hentes 15-öt ad ugyanannyiért, tehetséges vagy!” – mondta barátom, amikor enyhén spiccesen (hogy ez mekkora hazugság!) arról kezdtünk el beszélgetni, mi a tehetség?! Nos, nem tudom, mi a tehetség, de vannak ritka pillanatok, amikor rájövök, hogy vannak tehetséges emberek (ezt fenntartom azokra, akik tényleg valami földöntúlira képesek). A baj nem azzal van, hogy keressük, ki a tehetséges, hanem azt, hogy magunkban keressük a tehetséget. Az ugyanis nem keresendő, hanem egyszerűen kiömlik, felgyullad, szétrobban - ergo könnyen észrevehető. Nem slágergyanús, hanem kérdés nélkül sláger. Nem "gyakorolj még, s a türelem meghozza gyümölcsét", hanem "lefosom a gatyámat, ahogy ez játszik!" Ők a művészek. De van-e tehetséges hentes, antikvárius, üzletember vagy politikus? Nincs. Ők legfeljebb ügyesek.

A szóhasználat viszont sokat árthat. Merthogy mit mondunk a gatyalefosós produkciónál: nagyon tehetséges, zseniális... Hát ez így nem jó. A zsenialitáshoz a hagyomány szerint némi ufójelleg is társul, a nagyon tehetségesnek meg kell hogy legyen egy kicsit tehetséges párja, ami - ugye - rosszabb mintha azt mondanák, kétbalkezes. Legyen tehát ügyes és tehetséges. Aki az előbbi, meg ne próbálja a művészpályát, aki az utóbbi, úgysem csinálhat mást!

Charles Dickens (1812. február 7. - 1870. június 9.)

„A Nap, – a sugárzó Nap, mely nem csak fényt, hanem új életet és frissességet hoz az embernek – hirtelen tiszta és fénylő glóriát von a népes város fölé. Kristályon és törött ablakon, székesegyház ólomüvegén és rothadó hasadékon át egyaránt ontja melegét.”

– Charles Dickens, Twist Olivér

Soliloquium

Tudod, mostanában sokat gondolok Rád. Eddig tudtam, jól elvagy magadban, szereted a szeretnivalókat, szereted magadat, s láttam, hogy ez így-úgy megy is Neked. De láttalak a napokban (elmentünk egymás mellett az utcán), és megmosolyogtalak. Lehullott ez a fránya hó, melyre még a Katasztrófavédelem is kibiztosított hóágyúkkal várt, Te meg mint egy öregapó csoszogtál előre, féltél, nehogy eless. Már megbocsáss, de nagyon összetörtnek látszottál. Tegnap is, amikor melletted álltam: ültél a számítógéped előtt, veszettül írtál valamit, meg-megálltál, néha ide-oda kattintottál, hót nagy karikák barnállottak a szemed körül, és valami nyugodt, de kiábrándult, kiégett érzés áradt belőled. Hogy miért? Nem tudom. De tény, hogy mostanában kevesebbet olvasol, sokkal kevesebbet, mint egy-két évvel ezelőtt. Mármint könyvet. Betűt látsz eleget, de nem szagolsz már bele régi kötetekbe, s csak ritkán veszel a kezedbe egy már régen olvasott regényt (pedig ezt szeretted). Korábban mindig azt mondtad nekem, hogy nyugdíjas szeretnél lenni, kardigánt venni és olvasni. Ha így folytatod, nem lesz ebből semmi: ha nem olvasol, nem éred meg az öregkort, nem lesz se kardigán, se könyv, se semmi. Aggódom érted, olvass!