Visszatekintés 2.

Erre azért nehéz haragudni

Pedig hogy ízlett! Kimentem a teraszra, kezemben kávé, cigaretta. Egy szál gatyában leültem, hunyorogva néztem a Balatont, korty a kávéból és rágyújtás. (Mint a reggeli torna: alaphelyzetbe állunk, karunk laza, popsink feszes, és korty a kávéból és rágyújtás! No, még egyszer, tempóra figyelni: korty a kávéból és rágyújtás!) Hátradőlni sem bírtam, az első két ütés tüdőre ment, a többi torokra. Gyerünk – mondtam – ez nem lehet igaz, hát tegnap még ment (igaz 5 óra alatt két dobozzal, lehet, kicsit sok). Újabb próba. Sajnos ez már akkor sikertelenségre volt ítélve, amikor a szájam felé emeltem a cigit. Elnyomtam. Dühös voltam a Balatonra, mindenkire, mint a gyerek, aki a most kapott ajándékbiciklivel állandóan eltaknyol. Másnap sem ment, sem azután, és még most sem. Hányan, de hányan mosolyognak rám: ez tök jó, figyelj, más meg küszködik, hogy leszokjon! Ja. Én meg küszködnék, hogy visszaszokjam. De nem megy.

Visszatekintés 1.

Baglyasalji-Szélvész Gyöngy (Várpalota, 1999. 03. 28. – Révfülöp, 2012. 07. 09.), ismertebb nevén: Bikfic. Magyar vizsla. Szegény családból származott, édesapja, Vadászfai Pörge a várpalotai bányász lakótelep felügyelője, édesanyja háztartásbeli. ~ háromhetes sincs, amikor elkerül otthonról. Testvérei végignézik, ahogy elhagyja a szülői házat. Többen megjegyzik: „így jár, aki hebehurgyán viselkedik.” Budapesten telepedik le, s élete végéig (évi egy hosszabb balatoni üdüléstől eltekintve) ebben a városban marad. Már fiatal korában megmutatkozik különleges érdeklődése a könyvek iránt. Elsősorban a könyvespolc alsó sorában található kiadványokon rágja át magát, majd – ahogy nő – folytatja az egyre feljebb helyezett kötetekkel. Az irodalomhoz fűződő szenvedélye megdöbbenti környezetét. Elhasznált cipők, ócska ruhadarabok feldolgozásával próbálkozik ugyan a bőr- és textilipar irányában is, de literátusi szenvedélye olthatatlan. Megbízásait viszont nehezen teljesíti: hamar világossá válik, öntörvényű alkotó. Csak olyan felszólításra hallgat, amelyik kedvére van. Kollégái már működésének kezdetétől tisztelettel és szeretettel viseltetnek irányában. Alapvetően konfliktuskerülő természete miatt csak ritkán veszekszik. Egy-két emlékezetes társadalompolitikai vitát igazának hangoztatásával sem tud lezárni, ezeket nehezen felejti. Művészetének csúcsán (merthogy művészetként ismerték el tevékenységét a körülötte állók) sokszor felemeli hangját az emberiség elgépiesedése ellen, különös tekintettel a gépjárművek túlzott használatát kifogásolja. E tekintetben bizonyára burkoltan a károsanyag-kibocsátás csökkentése mellett kardoskodik, bár ennek bizonyítása a jövő kutatóira vár. ~ minden pillanatban a kiegyensúlyozottság, a kedvesség példaképe volt. Még hosszan tartó, súlyos betegsége alatt sem élt másképp. Legközelebbi hozzátartozói kísérték utolsó útjára.

A kötőtű

Kötődési problémákkal küzdök. Igen. Biztosnak hitt kapcsolatokat engednék tova, és engedem is őket; eddig sokáig azt gondoltam, nem fogom, csak engedném, ha a sors úgy hozná, és hozza. És mert engedem, úgy vélem, nem kötődtem, csak felületesen viszonyultam, ami ugye felületes, ergo elengedhető, tehát minek. Újakat is kötök, hát persze, de ezeket nem kötöm (csomó nincs, legfeljebb néha a gyomorban), csak engedem, hogy két spárgavég egymás felé közelítsen, mármint a leendő kötődés reményében. Kötés nincs.
És mi van a régivel? Milyen régivel? Mi az, hogy régi? Hát a több napossal? Na ja, azok kötöttfognak (nem kötnek, csak fognak, ha kötni fognak).
Viszont kötőtűt adtam ajándékba. Ha nem dolgozom vele és csak ráülök, megbök. És figyelmeztet: a kötés munka. Édes teher.