Olasz operaénekes, öt betű

Kitartás, padtárs! – üvöltötte a félig alvó Béni fülébe Tihamér, akit hasonló szokásai miatt csak „Tahomérnak” hívtak osztálytársai. Béni meg se rezzent. Egyrészt, mert egyáltalán nem aludt, másrészt, mert fel volt készülve „Tahomér” minden ilyen akciójára. Öt éve tudta, mi több, zsigereiben érezte, mikor kell résen lennie. Lassan zsebébe nyúlt, elővette az anyja varródobozából csent zsákvarrótűt, és seggbe szúrta a padtársát, aki azonnal megütötte volna, ha nem lép be Bertalan tanárnő. Utálták, de rettegtek is tőle. Béni szépen csendben nézte jó közelről a padot, őt nem igazán hatotta meg sem Bertalan tanárnő, sem Tihamér.
Csend volt. A légy sem zümmögött, de ha zümmögött volna sem figyelt volna rá senki, ugyanis az osztály egyszerűen csak izzadt: lábakon, kezeken, nyakakon és fenékvájatokon csordogált a langyos, sós víz. 10:29-kor még zsibogás és zsákvarrótű, most meg savanyú izzadságszag. Bertalan felnézett, megigazította szemüvegét, majd elővett egy keresztrejtvényt.
Olasz operaénekes, öt betű. – méltóságteljesen, ünnepélyesen formálta a szavakat.
Anyád. – nyögte be nem elég halkan Kovácska.
Egyes, leülhetsz! – rebegte maga elé szenvtelenül Bertalan, fel sem nézett (ha felemelte volna szemét, láthatta volna, hogy Kovácska még csak fel sem állt), csak közelebb húzta a naplót és vésett.
Kovácska, más néven, egyszerűen csak Imi, szája lefittyedt, küszködött a sírással: előre sírt volna, hiszen délután biztosan fog, apja úgy elveri. Közben még csendebb lett.
Béni? – emelte fejét Bertalan, de Béni aludt. Béni! – tercelte magát a tanárnő.
Tessék? – nagy-nagy szemekkel figyelt föl Béni, olyanokkal, amelyekkel csak ő tud nézni. Szépen, értelmesen, de fáradtan és szomorúan.
Olasz operaénekes, öt betű.
Gigli - szottyogta ki száján Béni, majd újra „lefeküdt”.
Bertalan gondolkodott kis ideig, majd azt mondta:
Hármas, leülhetsz!
Pedig Béni sem állt föl. A megfejtés jó lett volna, ha Bertalan ismerte volna Giglit, és nem írta volna már be a függőleges 5-re, hogy „kelevéz”. Ahhoz pedig Gigli semmiképpen sem passzol. Ugye. A tanárnő éppen újabb kérdéssel állt volna elő, amikor váratlanul koppant a feje az asztalon, és elaludt, vagy meghalt, ezt akkor még senki nem tudta. Az osztály egy emberként szisszent föl (kivéve Bénit, akit még az sem hatott volna meg, ha Bertalan tényleg „live” leheli ki a lelkét). Persze moccanni senki nem mert. És így telt el 38 perc. Amikor csengettek Bertalan, mintha mi sem történt volna, felpattant, bocsánatot kért (ilyen egyszer sem fordult még elő), odament Bénihez, megpuszilta, és kiment az osztályból. Hirtelen mindenki megszerette. (Bénit is, de őt nem volt nehéz.). Még a fiúk közül is sírtak páran, amikor másnap az igazgató bejelentette, hogy Bertalan tanárnőt délután elütötte a villamos.