Azt gondoltam ezidáig, az embernek fia marad ami, egyszerű, könnyen behatárolható személyiség a maga korlátaival és korlátaival. Ezidáig ez volt. Aztán már nem. Merthogy ma egy nőt követni kényszerültem (tényleg "kellett" mert kelleni és kelletni kell). Eszembe jutottak az extrém sportot űző ismerőseim (egy sincs ilyen, feltéve ha a sakk nem számít annak), és az, hogy ők mennyire boldogok, ha a torkukban dobog a szívük. Nos, nekem már a nyelvemet érte, de követtem őt, aki egyszercsak megállt. Mifene? Miért? Hát hogy kövessek én egy követhetetlent? Álljak mellé, és mondjam: tessen már mennijárni, mert ha állni tetszik nem tudok követni? No, nem. Én is megálltam az Alibi mellett és úgy tettem, mintha várnék valakire. Pedig csak őt vártam, de őkelme csak állt mint egy szobor.
Azok a kínzó percek, órák, napok, hónapok, amit a fészkesfene hidegben vacogva kellett átélni. Hát... Nem lennék magánnyomozó, legfeljebb magánynyomozó. De a szobor bronza megoldódott, lefolyt szép csendesen. És rájöttem: újat úgysem találok, csak követek ezt vagy azt, tízet vagy húszat, de követek, mert szabad gondolatom úgyse nincsen.
(A görögök feltaláltak már mindent.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése