Pofánszólós-ejakulálódós

Utáltam a Zeneakadémián az orgonaülést. Soha nem érdekelt a karmester arca, nem beszélve a közönségéről. De néha nem volt máshol hely. Talán 1996-ban lehetett, amikor végleg eldöntöttem: én oda többé soha nem ülök. Kobayashi vezényelte az ÁHZ-t (Berlioz: Faust elkárhozása). Kobayashit még annyira sem szerettem, mint az orgonaülést (arra már nem is emlékszem, miért is mentem el). Történt, hogy egy pillanatnyi „kiállás” után a mester egyszercsak valahonnan mélyről felhörgött, hosszan (abban a pillanatban ez nagyon is hosszú volt), mint egy lassított felvételen láttam, hogy közben furcsán fülig ér a szája, és egyre terebélyesedik a hörgés. A térdétől indította a kezét, és lassan, de erőtől remegve húzta ki magából ezt a félelmetes hangot. Amikor már egész testében remegett, s feljebb már nem volt képes emelni pálcáját, na, akkor szakadt rám az ég. Ilyen lehet, amikor valakit egyenesen fejbe csap a villám: ott nem kell várni a dörgésre, durr, azt kész. Még az is tisztán él bennem, hogy megrázkódtam, a remegés pedig csak lassan futott ki belőlem. El is neveztem ejakulálódásnak ezt az élményt, de haragudtam Kobayashira. Merthogy ez már mégiscsak szemérmetlenség, meg Berlioznak köze sincs ehhez (merhogy mind Hector, mind pedig a Faust-történet mentes mindenféle ejakulálódástól, ugye). Kobayashi el, Faust el, hosszú-hosszú évnyi palestrinálódó zenehallgatás, kérgesedés. Azért is, mert úgy tanultam, úgy gondoltam, hogy a márványosított zeneművek, melyek nehezen adják magukat, értékesebbek, mint minden más. Ami pedig pofánszól, és ejakulálódásba dönt, az talmi, vacak. Jelentem, megöregedtem, vagy elferdültem, begiccsesedtem, vagy mi. Ezt hallgatom napok óta, méghozzá úgy hogy nem is tudtam, kitől való (Lehár: Giuditta). Amolyan pofánszólós-ejakulálódós, de élvezem (persze Wunderlich énekel).

Freunde, das Leben ist lebenswert!

Most akkor mi is van?

Bach kézírása

Bartók Bélától éppen elég felvétel elérhető, Sztravinszkijtól pedig még több. Babits, Pilinszky és még sokan mások szavalják saját verseiket ilyen-olyan felvételeken. Most akkor hogyan is van az, hogy nem ezeket hallgatjuk, hanem inkább Kocsist, Boulezt, Latinovitsot és a többieket? Most akkor mi számít inkább: a „hiteles” előadás, vagy a „hiteltelen” előadó „hozadéka”? Most akkor mire is vágyunk: arra, hogy úgy „szóljon” mint ahogyan akkor is szólt, vagy hogy úgy szóljon, ahogy szólnia kell? Most akkor ha Bachot játszik valaki mosógépen, akkor az gáz, ha csembalón (Isten nyugosztalja Gustav Leonhardtot!) akkor az hiteles?
Képzelje el, ha egy Michael Jackson-dalt Komár László vinne színre, vagy ha Sting helyett Gergely Róbertet kellene elviselnünk hallgatnunk?
Most akkor itt mehet, ott nem? Vagy ez egy fontos kérdés, mely mégiscsak határvonalat húz a szomorúzene (ezt hallani sem akarom) és a könnyűzene között? Most akkor mi is van?

Nyiss ajtót!

A Bartók Emlékház tegnap este

Koncertek után rohanok a bejárathoz, hogy rágyújtsak. Rossz szokás, de van álmentségem is: figyelem, hogy mit mondanak egymásnak az emberek, miközben kilépnek a kapun. Tegnap is így tettem, persze elsősorban nikotinéhségem folytán. Domonkos Máté és Hollós Máté Bartók emlékházbeli hangversenye nem hozott eredményt, legalábbis a népek „elvándorlása” közben tett megjegyzéseit illetően. Mindenki rendben, csöndben hagyta el a házat. Persze az is lehet, hogy a gyászzenékkel induló est kezdeti szomorúsága miatt volt mindez. Először Hollós Máté „Búcsú Aase-tól” című gitárra áttett kompozícióját hallottam. Az áhítatos izgalom, amit a bevezető szövegek után átéltem, valószínűleg zeneszerzőből, előadóból és belőlem is egyaránt fakadt. Domonkos Máté játszott, engem pedig inkább a baráti izgalom tartott fogva, „jaj, csak sikerüljön” jeligével. Ez a mű elég volt arra (itt kérek elnézést Hollós Mátétól), hogy lecsillapodjak, és a következőkben már valóban a művekre és az előadásokra hangolódjak. Mivel a műsorlapon, a fuvoladarabok előadójaként Gyöngyössy Zoltán nevét tüntették fel, s tudvalevő, hogy a művész pár hete tragikus autóbalesetben elhunyt, félve figyeltem, mi is történik ezután. Nos, Hollós Máté „Gyertyaláng” címmel komponált szólófuvolára gyászzenét. Ezt játszotta Ittzés Zsuzsanna. Eltűnődtem, hogy az első hallásra inkább negédesnek tűnő cím, itt mégis telitalálat (fuvola-Gyöngyössy-gyertya-elfúj-vége, ha esetleg valakinek fordításra lenne szüksége). A gyorsan felívelő, majd lassan alászálló, szinte szekvenciába forduló motívummal induló darab egyszerűségében volt megható. A „Témák-Máték” című koncert Domonkos Máté – hasonlóan tragikus esemény szülte – darabjával, a „Történeteim Támárról – emlékek fuvolára” című művel folytatódott. Magamban mosollyal fogadtam ezt a festői zenét. Olyannyira érzékelhető volt a két fiatal rokon beszélgetése, a mély, befelé  forduló témától, a felszínes trécselést is magában foglaló „folyamattal”, hogy itt tényleg csak a szavak hiányoztak. Programzenének azonban mégsem mondanám, hiszen túlmutatott a pusztán verbális kommunikáción. Méltó emlék volt ez az 5-6 apró tételből (elakadtam a számolásban) álló néha gitárosan fuvolás alkotás, amivel a koncert szomorúságos szakasza le is zárult. Hollós Máté 1 vagy 10 zongoradarabját, vagy –jait hallottam ezután, mely(ek) a szerző elmondása szerint külön nem játszható(k), és mégis 10 apró tételből áll(nak). Volt egy (nekem) a bokázós táncból ismert ugrómotívum, ami fel-feltűnt, és szvitélményt hozott, sokhelyütt kellő derűt ahhoz, hogy Domonkos Máté „A jövő részletei” című vonósnégyesére „felkészüljek”. Kétségtelen, hogy erre vártam leginkább. Nemcsak azért, mert tudtam, hogy szerzője hosszú ideje dolgozik már ezen, hanem azért is, mert a kvartettírástól sok komponista ódzkodik. Nem így ő. Felesleges lenne tovább ecsetelni a vonósnégyes helyét a különböző zeneszerzők pályáján, ez álságos időnyerés lenne csupán, egy hamis kerülője annak, ami miatt én magam is ódzkodtam kritikát írni. Domonkos Máté vonósnégyese nem az első hallásra felfogható darabok közé tartozik. Nekem legalábbis nem. Figyeltem, követtem, elvesztem. Természetesen ez mit sem von le a mű értékéből. Egyszerűen el kell fogadni, hogy vannak ilyenek. Nem kell mindent azonnal megérteni, pláne megértetni. Ahhoz viszont bőven jó volt az előadás (a Somogyi Vonósnégyes játszott), hogy várjam és elvárjam a lehetőséget az újabb előadásra esetleg hangfelvételre. Egy lényeges motívum azonban megragadt bennem: egy repetíció, egy alapkopogás, amely különösen sorsszerűnek tetszik a szerző életében. Csak tessék, csak tessék kinyitni az ajtót, és beengedni az új vendéget, az zenének szerzését! Cserbenhagyásosnak tűnik, de itt el kell engedjem ezt a darabot, és már csak a történeti hitelesség okán is tovább kell menjek. Pillanatok múlva ugyanis Hollós Máté „bokázós ugrásaira” kaptam választ a „Magyar motívumok” című zongoradarabban (ezt is Körmendi Klára játszotta, csakúgy mint minden zongorás kompozíciót ezen a koncerten). „Egymásra fényképezett népdaltöredékek” – valahogy így fogalmazott Hollós Máté. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a mutatós darab egy búcsúintés-e Kodályék felé, vagy „csak” egy kézjelzés: „itt vagyok!” A "Párizsi kvintett", mely ezután következett (szintén Hollós darabja) valószínűleg az este legkiforrottabb zeneműve és előadása volt. Már-már a klasszikus határokat átlépni nem kívánó alkotást hallottam, sok-sok múltidézéssel. És ha már a múltidézésnél tartunk (mely reflexió sok hallgatói értelmezés könnyebb útja lehet): Domonkos Máté „Hideg színek” (1. Fekete-kék, 2. Vörös-kék) című zongoraműve folyamatosan mosolyogtatott. A magamfajta zenei antikvárius egyre-másra fedezte fel az „ismerősöket”. Hol Couperin csembalódarabjai, hol Prokofjev Tokkátája jutott eszembe. Olyan volt, mint egy könyvtárban eltöltött nap, lapozgatás itt, lapozgatás ott. Jó hallani egy olyan zenészt (illetve ettől fogva zeneszerzőt), akiben megmaradnak és tovább élnek a múlt emlékei. Mintha valami titkos rokonság élne a vonósnégyes és a „Hideg színek” között, olyan vérségi kapcsolat, mely pillanat alatt egy pontba gyűjtötte össze azt a vágyat, mely Domonkos Mátéban él, hogy folyamatosan alkotó zeneszerző legyen. Hát az lett, és ettől fogva, remélem, meg is felel ennek!

Kitalálta, megcsinálta - A mai "Jancsi és Juliska" elé

Alexander Zick: Jancsi és Juliska

A testvérpár, Jancsi és Juliska végérvényesen győzött Bécsben, csakúgy mint korábban Németország legelőkelőbb zenei városaiban. Humperdinck neve, minden zavaró zötyögése ellenére, már széles körben ismert; a világ megtanulta kiejteni. Egy ekkora, különböző helyeken, eltérő viszonyok között elért siker érdemtelenül elképzelhetetlen. Neßler „Trombitása” óta nem látott ilyet német operaház. Persze ez az érdem sem eminensen zenei sem tisztán művészi nem kell hogy legyen. Viszont újat feltétlenül fel kellett mutasson, a mindent gyorsan elfogyasztó új generáció számára. A „Säkkingeni trombitás” elsősorban a scheffeli költeményeknek köszönheti hódításait, Paul Heyse hasonlatával élve, a zeneszerző ezzel úgy vonzotta magához a hallgatókat, mint nyári lámpafény a bogarakat. Humperdinck úr az egyszerű gyerekmese színrevitelével pontosan felismerte a vadonatújat és a meglepőt. Hatása az említett történet és napjaink operarepertoárjának ellentétében állt. A már fárasztó művészeti irány hosszú uralmának majdnem ellenállhatatlanul vágott vissza. Olyan volt, mint Mascagni tragikus egyfelvonásosainak győzelme a négyórás nagyoperák felett. Az előbbiek, a már terhes és egyébként véres miniatűr tragédiák legnagyobb ellentéte a gyerekmese. Ott bűnözők, öngyilkosok, hazug szeretők és férjek, itt egy kis testvérpár, az éhezés, mint egyedüli fájdalom, a sütemény pedig mint egyedüli öröm! Nincs szenvedély, nincs szerelmi szál, nincs bonyodalom. A költő tényleg egy másik, jobb világba vezet minket.

Engelbert Humperdinck (1854-1921)

Humperdinck meseoperája, mely szemben áll a modern zenés színpadi művekkel, hordoz magában egy másik, belső, elgondolkodtató ellentmondást: a történet és annak zenei feldolgozásának ellentmondását. Egy hamis kontrasztét, egy stílusbeli ellentétét. Humperdinck úr nem tudott elbújni az elől, hogy amíg az egyszerű mese újat és sokat ígérő szüzsét adott a kezébe, addig komoly akadályt is jelentett számára. Ennek az operatörténetnek a gyermekisége egyszerre volt varázslatos és veszélyes. Aki ismeri Grimmék Jancsi és Juliskáját, az a „dráma” számára legfeljebb egy gyerekszínházat képzelhet el; olyan színházat, amely nem hogy gyerekeknek szól, de ahol még gyerekek is játszanak. A Jancsi és Juliskát feldolgozó Adelheid Wette, szül. Humperdinck asszony majdnem operalibrettóban gondolkozott: ezt az ismert mesét gyerekeinek akarta átírni, azaz egy olyan gyermekelőadást képzelt el, amelynek helyszíne a nappali, zenéje pedig Grétry vagy Isouard ízlésében megírt Singspiel-muzsika. Ennyivel azonban Humperdinck úr nem elégedethetett meg. Kisgyerekeivel a nagyobbakat is magával akarta vinni, de nem haza, hanem az operaházba. Ezt a tervét  viszont gyermekien egyszerű zenével és takarékosan jelzésszerű díszlettel nem tudta volna véghezvinni. Az első két jelenet után operaközönségünk unatkozni kezdett volna, és követelte volna a pikáns fűszereket. Így született meg a kápráztatóan díszes, nagy zenekart igénylő és a legmodernebb, ahol lehet Wagnert idéző muzsikával kísért gyerekmese. Kitalálta, megcsinálta. A zeneszerző tehát feladta magának a leckét, és ügyesen, sikeresen meg is oldotta azt. Célját elérte. Arról persze lehet vitatkozni, hogy művészileg jelentéktelen eszközökkel jutott-e el ide? Véleményem szerint a gyerekmese naivitása szöges ellentétben áll a teljesen számító Wagner-stílussal. A történet és a kivitelezés között egy olyan belső ellentmondás feszül, amiben senki nem csalódhat. A zeneszerző sem, aki készakarva élt ezzel, s használta ki a maga sikere érdekében. A nagyközönség, mely örömmel veszi a történetet és a gyerekdalokat, könnyen átsiklik e hamis kontraszt fölött; az esztétika iránt érzékenyek viszont jólesően veszik, amikor a szándékosan túlzó, pompás zenekar illusztrálja az anya szitkozódását, vagy amikor Wagner „Niebelungjából” vett idézet szólal meg szamócaszedés közben. Amikor Humperdinck úr egymásnak szegezte ezeket az ellentéteket éppoly okosan járt el, mint korábban Wagner, hisz megérezte a korszellemet, eleget is tett annak. Egyik kezével az újat, másik kezével wagnerizmust adott a mindkettőre oly éhes publikumnak.

Részlet Eduard Hanslick kritikájából, 1894-ből