Kitalálta, megcsinálta - A mai "Jancsi és Juliska" elé

Alexander Zick: Jancsi és Juliska

A testvérpár, Jancsi és Juliska végérvényesen győzött Bécsben, csakúgy mint korábban Németország legelőkelőbb zenei városaiban. Humperdinck neve, minden zavaró zötyögése ellenére, már széles körben ismert; a világ megtanulta kiejteni. Egy ekkora, különböző helyeken, eltérő viszonyok között elért siker érdemtelenül elképzelhetetlen. Neßler „Trombitása” óta nem látott ilyet német operaház. Persze ez az érdem sem eminensen zenei sem tisztán művészi nem kell hogy legyen. Viszont újat feltétlenül fel kellett mutasson, a mindent gyorsan elfogyasztó új generáció számára. A „Säkkingeni trombitás” elsősorban a scheffeli költeményeknek köszönheti hódításait, Paul Heyse hasonlatával élve, a zeneszerző ezzel úgy vonzotta magához a hallgatókat, mint nyári lámpafény a bogarakat. Humperdinck úr az egyszerű gyerekmese színrevitelével pontosan felismerte a vadonatújat és a meglepőt. Hatása az említett történet és napjaink operarepertoárjának ellentétében állt. A már fárasztó művészeti irány hosszú uralmának majdnem ellenállhatatlanul vágott vissza. Olyan volt, mint Mascagni tragikus egyfelvonásosainak győzelme a négyórás nagyoperák felett. Az előbbiek, a már terhes és egyébként véres miniatűr tragédiák legnagyobb ellentéte a gyerekmese. Ott bűnözők, öngyilkosok, hazug szeretők és férjek, itt egy kis testvérpár, az éhezés, mint egyedüli fájdalom, a sütemény pedig mint egyedüli öröm! Nincs szenvedély, nincs szerelmi szál, nincs bonyodalom. A költő tényleg egy másik, jobb világba vezet minket.

Engelbert Humperdinck (1854-1921)

Humperdinck meseoperája, mely szemben áll a modern zenés színpadi művekkel, hordoz magában egy másik, belső, elgondolkodtató ellentmondást: a történet és annak zenei feldolgozásának ellentmondását. Egy hamis kontrasztét, egy stílusbeli ellentétét. Humperdinck úr nem tudott elbújni az elől, hogy amíg az egyszerű mese újat és sokat ígérő szüzsét adott a kezébe, addig komoly akadályt is jelentett számára. Ennek az operatörténetnek a gyermekisége egyszerre volt varázslatos és veszélyes. Aki ismeri Grimmék Jancsi és Juliskáját, az a „dráma” számára legfeljebb egy gyerekszínházat képzelhet el; olyan színházat, amely nem hogy gyerekeknek szól, de ahol még gyerekek is játszanak. A Jancsi és Juliskát feldolgozó Adelheid Wette, szül. Humperdinck asszony majdnem operalibrettóban gondolkozott: ezt az ismert mesét gyerekeinek akarta átírni, azaz egy olyan gyermekelőadást képzelt el, amelynek helyszíne a nappali, zenéje pedig Grétry vagy Isouard ízlésében megírt Singspiel-muzsika. Ennyivel azonban Humperdinck úr nem elégedethetett meg. Kisgyerekeivel a nagyobbakat is magával akarta vinni, de nem haza, hanem az operaházba. Ezt a tervét  viszont gyermekien egyszerű zenével és takarékosan jelzésszerű díszlettel nem tudta volna véghezvinni. Az első két jelenet után operaközönségünk unatkozni kezdett volna, és követelte volna a pikáns fűszereket. Így született meg a kápráztatóan díszes, nagy zenekart igénylő és a legmodernebb, ahol lehet Wagnert idéző muzsikával kísért gyerekmese. Kitalálta, megcsinálta. A zeneszerző tehát feladta magának a leckét, és ügyesen, sikeresen meg is oldotta azt. Célját elérte. Arról persze lehet vitatkozni, hogy művészileg jelentéktelen eszközökkel jutott-e el ide? Véleményem szerint a gyerekmese naivitása szöges ellentétben áll a teljesen számító Wagner-stílussal. A történet és a kivitelezés között egy olyan belső ellentmondás feszül, amiben senki nem csalódhat. A zeneszerző sem, aki készakarva élt ezzel, s használta ki a maga sikere érdekében. A nagyközönség, mely örömmel veszi a történetet és a gyerekdalokat, könnyen átsiklik e hamis kontraszt fölött; az esztétika iránt érzékenyek viszont jólesően veszik, amikor a szándékosan túlzó, pompás zenekar illusztrálja az anya szitkozódását, vagy amikor Wagner „Niebelungjából” vett idézet szólal meg szamócaszedés közben. Amikor Humperdinck úr egymásnak szegezte ezeket az ellentéteket éppoly okosan járt el, mint korábban Wagner, hisz megérezte a korszellemet, eleget is tett annak. Egyik kezével az újat, másik kezével wagnerizmust adott a mindkettőre oly éhes publikumnak.

Részlet Eduard Hanslick kritikájából, 1894-ből