Nyiss ajtót!

A Bartók Emlékház tegnap este

Koncertek után rohanok a bejárathoz, hogy rágyújtsak. Rossz szokás, de van álmentségem is: figyelem, hogy mit mondanak egymásnak az emberek, miközben kilépnek a kapun. Tegnap is így tettem, persze elsősorban nikotinéhségem folytán. Domonkos Máté és Hollós Máté Bartók emlékházbeli hangversenye nem hozott eredményt, legalábbis a népek „elvándorlása” közben tett megjegyzéseit illetően. Mindenki rendben, csöndben hagyta el a házat. Persze az is lehet, hogy a gyászzenékkel induló est kezdeti szomorúsága miatt volt mindez. Először Hollós Máté „Búcsú Aase-tól” című gitárra áttett kompozícióját hallottam. Az áhítatos izgalom, amit a bevezető szövegek után átéltem, valószínűleg zeneszerzőből, előadóból és belőlem is egyaránt fakadt. Domonkos Máté játszott, engem pedig inkább a baráti izgalom tartott fogva, „jaj, csak sikerüljön” jeligével. Ez a mű elég volt arra (itt kérek elnézést Hollós Mátétól), hogy lecsillapodjak, és a következőkben már valóban a művekre és az előadásokra hangolódjak. Mivel a műsorlapon, a fuvoladarabok előadójaként Gyöngyössy Zoltán nevét tüntették fel, s tudvalevő, hogy a művész pár hete tragikus autóbalesetben elhunyt, félve figyeltem, mi is történik ezután. Nos, Hollós Máté „Gyertyaláng” címmel komponált szólófuvolára gyászzenét. Ezt játszotta Ittzés Zsuzsanna. Eltűnődtem, hogy az első hallásra inkább negédesnek tűnő cím, itt mégis telitalálat (fuvola-Gyöngyössy-gyertya-elfúj-vége, ha esetleg valakinek fordításra lenne szüksége). A gyorsan felívelő, majd lassan alászálló, szinte szekvenciába forduló motívummal induló darab egyszerűségében volt megható. A „Témák-Máték” című koncert Domonkos Máté – hasonlóan tragikus esemény szülte – darabjával, a „Történeteim Támárról – emlékek fuvolára” című művel folytatódott. Magamban mosollyal fogadtam ezt a festői zenét. Olyannyira érzékelhető volt a két fiatal rokon beszélgetése, a mély, befelé  forduló témától, a felszínes trécselést is magában foglaló „folyamattal”, hogy itt tényleg csak a szavak hiányoztak. Programzenének azonban mégsem mondanám, hiszen túlmutatott a pusztán verbális kommunikáción. Méltó emlék volt ez az 5-6 apró tételből (elakadtam a számolásban) álló néha gitárosan fuvolás alkotás, amivel a koncert szomorúságos szakasza le is zárult. Hollós Máté 1 vagy 10 zongoradarabját, vagy –jait hallottam ezután, mely(ek) a szerző elmondása szerint külön nem játszható(k), és mégis 10 apró tételből áll(nak). Volt egy (nekem) a bokázós táncból ismert ugrómotívum, ami fel-feltűnt, és szvitélményt hozott, sokhelyütt kellő derűt ahhoz, hogy Domonkos Máté „A jövő részletei” című vonósnégyesére „felkészüljek”. Kétségtelen, hogy erre vártam leginkább. Nemcsak azért, mert tudtam, hogy szerzője hosszú ideje dolgozik már ezen, hanem azért is, mert a kvartettírástól sok komponista ódzkodik. Nem így ő. Felesleges lenne tovább ecsetelni a vonósnégyes helyét a különböző zeneszerzők pályáján, ez álságos időnyerés lenne csupán, egy hamis kerülője annak, ami miatt én magam is ódzkodtam kritikát írni. Domonkos Máté vonósnégyese nem az első hallásra felfogható darabok közé tartozik. Nekem legalábbis nem. Figyeltem, követtem, elvesztem. Természetesen ez mit sem von le a mű értékéből. Egyszerűen el kell fogadni, hogy vannak ilyenek. Nem kell mindent azonnal megérteni, pláne megértetni. Ahhoz viszont bőven jó volt az előadás (a Somogyi Vonósnégyes játszott), hogy várjam és elvárjam a lehetőséget az újabb előadásra esetleg hangfelvételre. Egy lényeges motívum azonban megragadt bennem: egy repetíció, egy alapkopogás, amely különösen sorsszerűnek tetszik a szerző életében. Csak tessék, csak tessék kinyitni az ajtót, és beengedni az új vendéget, az zenének szerzését! Cserbenhagyásosnak tűnik, de itt el kell engedjem ezt a darabot, és már csak a történeti hitelesség okán is tovább kell menjek. Pillanatok múlva ugyanis Hollós Máté „bokázós ugrásaira” kaptam választ a „Magyar motívumok” című zongoradarabban (ezt is Körmendi Klára játszotta, csakúgy mint minden zongorás kompozíciót ezen a koncerten). „Egymásra fényképezett népdaltöredékek” – valahogy így fogalmazott Hollós Máté. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a mutatós darab egy búcsúintés-e Kodályék felé, vagy „csak” egy kézjelzés: „itt vagyok!” A "Párizsi kvintett", mely ezután következett (szintén Hollós darabja) valószínűleg az este legkiforrottabb zeneműve és előadása volt. Már-már a klasszikus határokat átlépni nem kívánó alkotást hallottam, sok-sok múltidézéssel. És ha már a múltidézésnél tartunk (mely reflexió sok hallgatói értelmezés könnyebb útja lehet): Domonkos Máté „Hideg színek” (1. Fekete-kék, 2. Vörös-kék) című zongoraműve folyamatosan mosolyogtatott. A magamfajta zenei antikvárius egyre-másra fedezte fel az „ismerősöket”. Hol Couperin csembalódarabjai, hol Prokofjev Tokkátája jutott eszembe. Olyan volt, mint egy könyvtárban eltöltött nap, lapozgatás itt, lapozgatás ott. Jó hallani egy olyan zenészt (illetve ettől fogva zeneszerzőt), akiben megmaradnak és tovább élnek a múlt emlékei. Mintha valami titkos rokonság élne a vonósnégyes és a „Hideg színek” között, olyan vérségi kapcsolat, mely pillanat alatt egy pontba gyűjtötte össze azt a vágyat, mely Domonkos Mátéban él, hogy folyamatosan alkotó zeneszerző legyen. Hát az lett, és ettől fogva, remélem, meg is felel ennek!