Utáltam a Zeneakadémián az orgonaülést. Soha nem érdekelt a karmester arca, nem beszélve a közönségéről. De néha nem volt máshol hely. Talán 1996-ban lehetett, amikor végleg eldöntöttem: én oda többé soha nem ülök. Kobayashi vezényelte az ÁHZ-t (Berlioz: Faust elkárhozása). Kobayashit még annyira sem szerettem, mint az orgonaülést (arra már nem is emlékszem, miért is mentem el). Történt, hogy egy pillanatnyi „kiállás” után a mester egyszercsak valahonnan mélyről felhörgött, hosszan (abban a pillanatban ez nagyon is hosszú volt), mint egy lassított felvételen láttam, hogy közben furcsán fülig ér a szája, és egyre terebélyesedik a hörgés. A térdétől indította a kezét, és lassan, de erőtől remegve húzta ki magából ezt a félelmetes hangot. Amikor már egész testében remegett, s feljebb már nem volt képes emelni pálcáját, na, akkor szakadt rám az ég. Ilyen lehet, amikor valakit egyenesen fejbe csap a villám: ott nem kell várni a dörgésre, durr, azt kész. Még az is tisztán él bennem, hogy megrázkódtam, a remegés pedig csak lassan futott ki belőlem. El is neveztem ejakulálódásnak ezt az élményt, de haragudtam Kobayashira. Merthogy ez már mégiscsak szemérmetlenség, meg Berlioznak köze sincs ehhez (merhogy mind Hector, mind pedig a Faust-történet mentes mindenféle ejakulálódástól, ugye). Kobayashi el, Faust el, hosszú-hosszú évnyi palestrinálódó zenehallgatás, kérgesedés. Azért is, mert úgy tanultam, úgy gondoltam, hogy a márványosított zeneművek, melyek nehezen adják magukat, értékesebbek, mint minden más. Ami pedig pofánszól, és ejakulálódásba dönt, az talmi, vacak. Jelentem, megöregedtem, vagy elferdültem, begiccsesedtem, vagy mi. Ezt hallgatom napok óta, méghozzá úgy hogy nem is tudtam, kitől való (Lehár: Giuditta). Amolyan pofánszólós-ejakulálódós, de élvezem (persze Wunderlich énekel).
Freunde, das Leben ist lebenswert!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése