Én elmentem a vásárba...

Ebben a könyvben egy
Mozart-első kiadás található

...és annyival is jöttem vissza. Nem, ne gondolják, hogy él még a régi szokás, mely szerint a zenemű-kereskedő itthon olcsón bevásárol, oszt kint, a nagybetűs Nyugaton busás haszonra tesz szert. Ez már a múlté. Németországban ugyanolyan kevesen értenek régi kottákhoz, zenei könyvekhez, mint minálunk, sőt, ugyanolyan kevesen is gyűjtik elhunyt zeneszerzők kéziratait, műveik első kiadásait. Tudom, most erre sokan mondják: micsoda úri passzió, értelmetlen hülyeség kottákat gyűjteni, mikor le is lehet azokat fénymásolni. Akik így gondolkodnak (mert természetesen igazuk is lehet), azok sem mentesek a gyűjtési szenvedélytől. Ha mást nem, hát pénzt gyűjtenek, hogy aztán majd olyanra adják ki, amivel gyűjteményüket gyarapítják. Mert hát a gyűjtés ősi szenvedély, és beteges is lehet.

Liszt Ferenc cigányzenéről szóló könyvének
első kiadása

Mit tesz ezzel szemben az antikvárius, jelen esetben én? Megvásárolja (néha bizományba átveszi) azokat a kottákat, amelyekről úgy gondolja, hogy értékesek, netalántán, másodsorban eladhatók. És elkezdi azt a munkát, amibe szerelmes: olvas, könyvtárba megy, katalógusokat néz, meghallgatja a darabot, esetleg eljátssza, ha tudja, úgyszólván élettársául választja hosszabb, rövidebb időre a művet. Lehet, hogy munkáját nem tudja végigvinni, elakad, bosszankodva félreteszi a nyomtatványt, hogy azután, évekkel később, mikor már sokkal bölcsebb és tapasztaltabb, újra elővegye, megtalálja azt. Nagy nehezen, vért izzadva, leírja a lényeges információkat, pár mondatban összegzi mindazt, amit sikerült megtudnia róla, majd árat ad neki. Ez az a pillanat, amikor az együttélés megszűnik, szakítanak egymással. Nincs több összekacsintás, nincs több simogatás. Vége. Ha pedig jelentkezik egy vásárló, már könnyen elengedi magától, talán integet egy kicsit, de csak kicsit.

Szabadkőműves énekek

Vannak azonban olyan darabok, amelyekkel nem lehet csak úgy szakítani, nem lehet nekik azt mondani, hogy "kicsikém, ennyi volt, le is út, fel is kopik az állad". No, neeem. Ők csábítanak, irányítanak, az ujjuk köré csavarnak. Itt, kérem, nincs menekvés. Nem hogy árat nem lehet nekik adni, de egyenesen ránk parancsolnak, hogy vigyük őket azonnal haza. És akkor beköltöznek, megmondják, milyen helyet kérnek, és nem hagynak nyugodni. Igénylik a foglalkozást, a simogatást, és persze, hogy gyönyörködjünk bennük.
Hogy ez betegség? Lehet. Minden esetre Lipcsében közel hetven beteg volt együtt négy napig, hogy szakítson (anyagi és/vagy érzelmi értelemben). Jó volt a betegek közt.