Fázom

Amikor még szerzetes voltam, az egyik nyáron tábort szerveztünk szellemi és testi fogyatékos gyerekek számára. A bodrogolaszii plébániára költöztünk, viszonylag komfortosan éltünk. Nekem Tibit sorsolták, azaz rá vigyáztam, őt segítettem a tíz nap alatt. Áldott jó fiú volt, pedig sokszorosan hátrányos helyzetű: tolókocsijából csak nagy nehézségek árán tudtam kivenni, ha eljött a lefekvés ideje, s nehézkes beszéde miatt nem mindig értettem meg, mit akar. Emlékszem, amikor először beszélgettünk, elmondtam neki őszintén, hogy kicsit félek fenékkitörlés pillanatától, merthogy ilyent én még sose csináltam (másnak). Mosolygott rám, és ha akadozva is, de megígérte, hogy segít. Így is tett. Tibor azonban nemcsak segített, hanem tanított is: ráébresztett arra, hogy szellemi fogyatékosként is messze fölöttem áll.
A búcsúzás előtti este tábortüzet gyújtottunk. Egyébként is meleg nyári nap volt, de a tűz mellett aztán tényleg alig lehetett bírni. Tibi ült a székében, kezében apró faágakat tördelt, és adta nekem, hogy dobjam azokat a tűzbe. Én guggoltam mellette, néztem őt és a tüzet, s dobálgattam rendületlenül. Egyszer rám nézett és azt mondta: „Fázom.” Nem nagyon értettem, de beszaladtam egy pulcsiért, felhúztam rá, Tibi pedig mosolygott, majd folytatódott a törögetés, dobálgatás. „Fázom!” – szólt rám ismét, s mivel láttam, hogy kedvesen mosolyog, szaladtam is be a kardigánért. Fura helyzet volt, mert tényleg alig lehetett kibírni a hőséget. Tibi csak mosolygott tovább. Töröget, dobálgat. Amikor harmadszor nézett rám, láttam, hogy tiszta víz, izzadtság a haja, és a mosolya sem az igazi. Amennyire tudta, felemelte kezeit, s odatolta az orrom elé a fadarabot, majd némi esdekléssel a hangjában újra mondta: „fázom”.