GyuriBagoly és a kezdet vége

Régen tervbe vettem, hogy zenei, rosszabbul mondva a zene farvízét meglovagoló  blogok (hú, ez sikeres kép lett!) olvasásába kezdek, de nem ám csak úgy hűbelebalázs módjára, hanem tervszerűen, tudományosan, pontosan és szépen, ahogy Bartók Béla ment az népdalgyűjtő útjaira. Az ilyen nekikészülődésekben azt szeretem a legjobban, hogy a kezdeti lendület egészen megváltoztat: nem tudok másra gondolni, állandóan csak a terv körül jár mindenem (lábam, kezem ésatöbbi). (Így kezdtem az antikváriumba is, de az kivétel, mely a szabály erősítésére szolgál.) A másik jó érzés, ami ilyenkor eltölt, hogy tudom, a kezdeti lelkesedés önálló műfajjá szilárdul, és elejétől a végéig tartó íve megmarad a "kezdeti" kategóriában, azaz soha nem változik át hosszúvá, nem lép ki az indulásból, illetve maga az kezdet hordozza magában az maga végét. Kezdetvégém magában hordozza, hogy tudományos elemzés sem született; mindössze egy-egy filctollas aláhúzás, egy-egy kezdetvégi öröm. Megmaradtam hát két blognál, azokat olvasgatom néhány hete, a magam nem kis örömére.


1. Jólesz György blogja. Elöljáróban elmondom, György nekem Gyuri, merthogy kollégák vagyunk, beszéltünk már többször, és a folyosón is köszönünk egymásnak. Elfogulatlanságot ne várjanak tehát tőlem, mert olyat itt nem ismerek (nem ismerhetek, merasztán nem köszön vissza a folyosón). Gyuri szereti magát, ez érezhető minden sorából. Persze nem a narcizmus lovagjaként, hanem amúgy egészségesen, ahogy egy művész megy az égen. Magaszeretetének köszönhetően magát láttatja, de nem úgy, hogy sminkelési szokásairól beszél, hanem úgy, hogy közben a zenét mutatja, hallatja, érteti, vagy csak bevallottan érteni próbálja. Őszinte út ez, erről letérve szakemberré (ember=barbár), vagy szépelgővé válhatna csupán. Aki szeret gondolkodni, és aki nem fél bevallani , hogy ebben vagy abban tehetséges, szép és boldog, az olvassa. Ha netán a nyájas olvasó nem ilyen lenne, Gyuri írásaitól ő se ódzkodjon, mert azok így is hathatnak, és jóval többek ennél.


Szünet (45' Intermission)


2. A rézfaszú bagoly. Elöljáróban elmondom, a rézfaszú (mit tegyek, ez a neve?!) nekem rézfaszú, merthogy ismerjük egymást (ismerjük?), és a folyosón is köszönünk egymásnak. Éppen ezért csak elfogultságot várhatnak tőlem, mert csak olyat ismerek. BTW: minek írjak olyanról, aki köszönőviszonyban sincs velem? A bagoly szintén magaszerető, még akkor is, ha néhány cikkében tudatosan ez ellen dolgozik. Ő sokkal kendőzetlenebb nálam (Gyurinál is), s talán mindennél, amit én a kendőzetlenségről ismerek. Soha nem merném leírni például, hogy egy darabról a szeretkezés jut eszembe. (Persze, így visszatekintve, nem is véletlen, ugyanis sokáig nem ismertem... a darabot.) Őbagolysága bátor, nyílt, és hihetetlenül tetszetős a stílusa. (Volt, hogy Miss Flegmatics jutott róla eszembe.) Lendület, "mitnekemaművészkedés" indiánüvöltés, néha csendes szemlélődés, néha düh és egyebek. Igazán emberi, kedves és szép.


Nekem ők (Bagoly, Gyuri) kiegészítik egymást, párban járnak, és maradnak.


Ajánlom őket (és nem magamat)!