Van. Mit van? Vannak! Méghozzá egyre többen és többen.
Mármint ezek és azok, melyek működése fontos. Hogy csinálja meg ezt vagy azt.
Helyettem. Hogy tegye könnyebbé, ami már amúgy is roppant nehéz. (Most már ott
tartunk, hogy egyik-másik nem nekem fontos, hanem azért fontos, mert kell ahhoz, ami nekem
fontos). És aztán egy szép későnyári napon odaülök őmellé, a másik meg a
haverjai szépen lassan mögém sereglenek, és szájszegletüket kicsit felhúzva kajánul
mosolyognak. Persze ezt én nem látom, én csak vele foglalkozom.
Pontosabban foglalkoznék, de valami nem stimmel. Nem forog a kerék, vagy mi?!
Nem, a kerékkel nincs baj, az forog rendesen. De miért nem megy magától? Normál
esetben ilyenkor egyszerűen felrobbanok, és földhöz csapom (ld. még ablak, ajtó, szomszéd etc.). Most nem, hiszen most teljesen nyugodt vagyok, a szellő is
simogatja a tarkómat (vagy a másikok lihegnek?). „Csak lassan, hiszen rá tudsz
jönni a hibára, meg lesz az!” – csitít valaki felülről. Kihúzom a dugót, majd
visszadugom. Ennél többre amúgy sem vagyok képes, nem áll rá az agyam. Vagy már
teljesen elsorvadt. Szép és lassú kín ez. Gondolatokat szül. Például olyanokat,
hogy az ásó meg a kapa meg a gereblye nem bonyolultak, mielőtt tönkremennének
egyszerűen meg lehet javítni őket. És ha ők hárman vannak, akkor másra nincs is
szükség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése