Már most gondoljon a következő Karácsonyra!

Bedugult a fülem. A bal. Először azt hittem, egyszerűen csak bedugult, és majd kidugul. Kimentem a gangra rágyújtani. Valika legfeljebb egy méterre állt az ajtótól. Ujjatlan barna-sárga-piros nejlon otthonkájában, amely a mellrésznél kicsit kiégett, s a lyukon előtüremkedett az alatta lévő pulóver több bolyha is. Mint mindig, most is az a mamusz volt rajta, amit télen-nyáron, esőben és hóban visel. A bokát övező hermelingallér (mily szép ez egy mamuszra) csak nyomokban őrzött meg valamit eredeti fehérségéből, a piros cipőfelsőrész (mily tudományos ez egy mamuszra) mindkét nagyujjánál lyukas volt. Onnan meg két, viszonylag hosszúkörmű lábujja kandikált ki. Lassan odacsoszogott hozzám, közben sunyin méregetett. Most vettem észre, hogy jobb vállára csapta hipócseppektől randombatikolt portörlőjét, mintha épp most nyert volna miss worldöt. Tényleg fürkészőn nézett, mintha csak azon morfondírozna, megossza-e velem legújabb gonoszságát?! (Ezek általában férjéről, Gézáról szóltak. Szegény fickó. De hát két ember kell ehhez is.) Egészen közel tolulta arcát, meg tudtam számolni, hány szőrszál mered bal füléből (3, két sötétszürke, egy ősz), megcsapott felböffentett pacalszaga, majd lenézett, és az említett otthonka zsebéből előhalászott egy kis csomagot. „Leszarom a válságot, Gézám ezt kapja jövőre. Levan a gond!” – mondta.

Liszt Ferenc halálára

Liszt Ferenc (1811-1886)

Liszt Ferenccel a modern szellem egyik legkülönösebb és legragyogóbb alakja hunyt el. Soha nem ünnepeltek jobban művészt, nem rajongtak körül jobban férfit, nem volt személyiség népszerűbb, mint ő. Minden gyermek ismerte ezt az éles arcvonallal mintázott, méltóságos főt; simán leomló hajával, az energikusan előreugró homlokcsontja alól értelmesen fénylő szemével, finom – szájszögleténél ironikusan felhúzott – ajkaival. Nem volt ennél jellegzetesebb és ismertebb arc Európában. Emlékszünk a percre, amikor Liszt öt évvel ezelőtt, egy kvartett-estély kellős közepén, mint szerény hallgató lépett be a bécsi Musikverein termébe, az egész publikum feléje fordult, és hirtelen önkéntelen tapsban tört ki. Ugyanez történt Párizsban, Londonban – hol nem? Liszt fejedelem volt, kinek birodalmában a nap sohasem nyugszik le. Honnan ez a varázslat, mellyel öregkorában is mindig, minden társaságot elbűvölt? A zongoravirtuóz varázslata volt? Csak kevés idős ember dicsekedhet ma azzal, hogy Lisztet, az igazi fiatal Lisztet hallgathatta: élete utolsó negyven évében távol tartotta magát a nyilvános koncertezéstől. Aki pedig először csak a legújabb időkben volt tanúja játékának, azt az egykori Liszt árnyéka érinthette csupán. De több, Liszthez hasonlóan, hajdan nagy és ünnepelt árny jár-kel évtizedek óta szótlanul közöttünk, és senki nem ajándékoz nekik komolyabb figyelmet. Esetleg a zeneszerző Liszt az, akit mindenütt körülujjonganak? Kompozícióit, kétes értékű, ingadozó sikerű műveit csak egy kis csoport tiszteli osztatlanul. Az író netán? Bőbeszédű könyveit kevésbé önmagukért, mint inkább a szerző személyéért ütik fel, és valószínűleg ritkán olvassák végig. Tegyük fel, létezik egy hasonló adottságú, Liszt virtuozitásával rendelkező, de jelentéktelen megjelenésű, hűvös viselkedésű úriember, aki liszti szimfóniákat komponál, liszti könyveket ír – elképzelhetetlen lenne, hogy ő is a Lisztnek kijáró hódolat részese legyen. Nem a virtuóz, de nem is a zeneszerző, vagy az író, még csak e három együttvéve sem, hanem csak e tulajdonságoknak éppen ebben a vakító fényű, különös, egyedülálló személyiségben való megtestesülése tudott még hatvan év után is az egész művelt világra ilyen roppant hatást tenni. Ellenállhatatlan varázslat rejtőzött Liszt személyiségében: szabad és nyílt volt, mégis titokzatosság övezte. Mindig lelkesen, szellemesen, éles eszűen, érdeklődve a művészet, a tudomány, a társadalom és a politika iránt, telve az emberiség felé mutatott nemes, tettre kész együttérzéssel, ugyanakkor az egyént is megbecsülő szeretetével, Liszt akkor is kedvence lett volna a világnak, ha a dicsőség varázs- és fiatalító erejét nem élvezte volna annak teljességében. A majdhogynem kényszerítő hatalomról, amit Liszt azokra gyakorolt, akikkel dolga volt, Ambros találóan azt mondta: „Akár, mint Marius-hoz egy kimber gyilkost, akár egy kritikust küldenének hozzá, és neki csak annyi ideje lenne, hogy tíz szót váltson a gyilkossal vagy a kritikussal, már megmenekülne”. Liszt alkotásairól lehet bármilyen véleményünk: személyével olyan, mindenütt világító fény alszik ki, amelyhez fél évszázadon át hozzá voltunk szokva. Liszttel tagadhatatlanul korunk arcának egy jellegzetes, eleven vonása tűnik el, olyan meghatározhatatlan űr keletkezik, melyet más nem tölt be soha.

Liszt saját kezűleg írt levele

Kérdésemre, nem gondolt-e arra, hogy visszaemlékezéseit megírja, Liszt 1878-ban azt válaszolta: az élete oly sok időt vesz el, hogy azt végképp nem tudná megírni. A Liszt tollából származó emlékiratoknak felbecsülhetetleneknek kellene lenniük; elismerésre méltóbbak, úgy vélem, és maradandóbbak is, mint legnagyobb szabású zeneművei. Leginkább egy hivatásos életrajzíró vázolhatná fel életét, mégpedig a jóakaratnak és az iróniának azzal az eredeti keverékével, amely Lisztet is jellemezte. Könyve kevesebb ívből állhatna, és legalább tízszer lényegesebb tartalmat hordozhatna, mint az elbűvölt Louise Ramanné. Liszt életpályája, bőséges anekdota-cicomáival együtt általánosan ismert. Liszt két évvel Richard Wagner előtt, egy évvel Schumann és Chopin, illetve két évvel Mendelssohn után született. Indulása a többi csodagyerekéhez volt hasonló; csakhogy a csodák nála nem maradtak abba a gyermekkor elmúlásával, hanem folyamatosan és meglepően gyorsan sokasodtak és teljesedtek ki. A kilencéves fiú első nyilvános fellépésétől kezdve soha nem tűnt el korunk látóteréből. Fejlődésére nézve fontos volt az első, szilárd alapú képzés, melyet Bécsben kapott, de sokkal nagyobb jelentőséggel bírt az azt követő hosszú évekig tartó párizsi tartózkodás. A fiatal Liszt szellemi és érzelmi élete itt izgalmas érési folyamaton ment keresztül. Tizenhat évesen egy huszonnégy éves érettségével rendelkezett. Lelkesen csatlakozott a francia romantikus iskolához, Victor Hugo, Lamartine, Alfred de Musset, Georges Sand és Lammenais abbé társaságát élvezte; rajongott a júliusi forradalomért, a szabadságért és egyenlőségért, de egyúttal a legmagasabb arisztokrácia szép hölgyeiért is. Nem kétséges, hogy ezek a párizsi évek adták a legfeltűnőbb színt Liszt kaméleonszerű egyéniségéhez. Németországban is legszívesebben franciául beszélt, németekkel francia nyelven levelezett, s könyveit is ezen a nyelven írta. És mégis a német volt az anyanyelve. Magyarország határvidékén született és nevelkedett, ott, ahol akkoriban a német nyelv és német szokások uralkodtak, és így soha egy szót sem tudott magyarul. Német, francia, magyar volt – ki hogy akarja. Folytonos nagy utazásai és világhíre idő előtt kozmopolitává tették, egyszerre volt otthon mindenütt és sehol. A világfi magasabbrendűségének bizonyára jót tett ez a tarka kozmopolitizmus, művészi elmélyülésének és megszilárdulásának aligha. Hasonlóképpen, a lázas sietség és „habzsolás”, mellyel Liszt Párizsban az addig elhanyagolt képzését behozni igyekezett, úgy hogy minden számára fellelhető költőt, filozófust, műkritikust és történetírót összevissza tanulmányozott, fontos és érezhető nyomokat hagyott későbbi tevékenységén.

A Spanyol rapszódia első kiadása

Liszt 1838-ban Párizsból indult első művészi útjára Bécsbe és Németországba. Felesleges beszélni a mindenkin úrrá levő lelkesedési mámorról. Lehetetlen leírni azt a varázslatot, amely Liszt zongorajátékában rejlett. A kor két nagy muzsikus tanúját hívjuk segítségül, olyanokat, kik mindketten a virtuóz-kultusz ellenségei voltak, ezen felül Liszt szerzeményeitől idegenkedtek, s még ennek ellenére is megérezték játékának varázshatalmát: Mendelssohn és Schumann. „Liszt,” írja édesanyjának Felix Mendelssohn, „ujjai mozgékonyak, a muzikalitás pedig minden porcikáját átjárja, melynek sehol sincs párja. Nem láttam még olyan zenészt, mint Liszt, akinél a zenei érzelem egészen az ujjhegyekig hatol, s onnan közvetlenül áramlik ki”. Még melegszívűbb Schumann ítélete, melyet saját zenei újságjában tett közzé: „Ez már nem ilyen, vagy olyan zongorajáték, hanem egy merész jellem megnyilatkozása, akinek az uralkodáshoz és a győzelemhez egykor a végzet a veszélyes fegyverek helyett a művészet békés eszközét adta. A művészek jönnek és mennek – merészségben és energiában viszont mindnek meg kell hátrálni előtte”. A negyvenes években volt szerencsém Lisztet gyakran hallani, és ezt a benyomást a még oly nagy virtuózok közül sem volt képes senki kitörölni vagy elhomályosítani. Liszt zongorajátéka összehasonlíthatatlan. Rubinstein, ma bizonyosan a leghatalmasabb virtuóz, csak fizikai erejében múlja felül őt; Liszt tudott egyenetlenül, ötlettelenül, szertelenül játszani, de a durvaság távol állt tőle. Aki Schubert Wanderer-fantáziáját, vagy Weber „Felhívás keringőre” című darabját hallotta Liszttől, majd később Rubinsteintől, tudja, hogy Liszt volt a sokkal nemesebb, finomabb muzsikus. Mai zongoravirtuózaink csak értékesebb programjukkal vannak előrébb. Liszt hangverseny-repertoárja egy régen elhalványult, számunkra idegen korszakot idéz; túlnyomórészt operafantáziákból, briliáns átiratokból, gyakran igen középszerű szalon- és bravúrdarabokból, adott esetben egy Weber-műből, vagy egy népszerűbb Beethoven-szonátából állt. Rossini Tell-nyitánya Liszt egyik kedvenc sikerszáma volt. Hogy Schumanntól semmit nem játszott, aki úgy sokkal korábban megkapta volna a neki kijáró elismerést, annak igazságtalanságát a későbbi években Liszt maga is belátta, és dicséretes őszinteséggel fájlalta.

Richard Wagner (1813-1883)

1838-tól 1848-ig, tíz éven át tartott Liszt egész Európát átfogó győzelmi menete. Ekkor, sikereinek csúcsán, hirtelen megszakította virtuóz pályáját, hogy kizárólag zeneszerzőként, karmesterként és tanárként tevékenykedjék. A forradalmi évek egy időre elterelték a nyilvánosság figyelmét személyéről, de 1850-ben, amikor Richard Wagner érdekében lelkesen és sikerrel lépett fel, Liszt újra középpontba került. Azáltal, hogy mint „rendkívüli udvari karmester” Weimarban először vezényelte a Lohengrint, és hogy egy írásában azt, mint a drámai zene kívánatos ideáját dicsérte, Lisztnek sikerült a Wagner iránti érdeklődést széles körben felébresztenie, és a Lohengrin általános elfogadását nagyjából egy évtizeddel előbbre hoznia. Ettől a pillanattól kezdve Liszt számított a „jövő zenéje” fő tekintélyének (Wagner, aki akkoriban menekültként Svájcban tartózkodott, nem tudott nagy hatást gyakorolni ebben a kérdésben), és Weimar vált az új irányzat követőinek zarándokhelyévé.
Egy, a figyelmet kevésbé felkeltő, a bonni Beethoven-ünnepre írt kantáta kivételével 1853-ig Liszt nem írt egyetlen nagyobb zenekari, vagy kóruskompozíciót sem. Majdnem kizárólag virtuóz zongoradarabok töltik meg a harmincas, negyvenes évekből származó műveinek impozáns jegyzékét. Ellentmondásosnak tűnhet zeneművek tekintetében, de Liszt azokban az operafantáziákban és átiratokban a legkellemesebb, legsajátosabb és legeredetibb, melyekben nem saját, hanem idegen témákat dolgoz fel. De mily bensőségesen tette Liszt magáévá az idegent, mily szellemesen tudta azt megváltoztatni, fokozni, díszíteni! Játékához hasonlóan zongorára írt művei is szerfelett tágították e hangszer lehetőségeit, és alkották meg a zongorajáték addig nem sejtett hatásokkal és izgalommal teli új technikáját. Akármennyi szertelen, furcsa és egyúttal triviális elem rejlik virtuóz szakaszának zongoradarabjaiban, helyesebben és előnyösebben mutatják nekünk az igazi Lisztet, mint későbbi szimfóniái és oratóriumai. A Don Juanra, a Luciára és más hasonlókra komponált fantáziái, mindenekelőtt azonban „Magyar rapszódiái”, melyek a cigányzenét valóban zseniálisan adják vissza, mind izgalmas kompozíciók és a zongoramuzsika történetének maradandó mérföldkövei. Mindenki, aki magát virtuóznak akarja nevezni, köteles ezeket tanulmányozni, és a világnak még akkor is örömet fognak szerezni, ha az már régen nem érdeklődik Liszt „Dante-szimfóniája” és a „Krisztus” iránt.

Úgy tűnt, Liszt hosszú ideig nem szánta rá magát, hogy a zongoradarabokról áttérjen a nagyobb művészi formákra. Amikor a nyelvész, Adolph Pictet egyszer e tekintetben meglepetésének adott hangot, Liszt egy levélben válaszolt, melyet legszebb szellemi megnyilvánulásai közé sorolunk: „Nem tudja, hogy a zongorától való búcsúról beszélnem olyan, mintha gyászolnék, mintha elrabolnák tőlem azt a fényt, mely fiatalkoromat bevilágította, és azzal elválaszthatatlanul összeforrt. Láthatja, a zongora olyan nekem, mint a tengerésznek a fregattja, az arabnak a lova – sőt, még annál is több! Eddig ez volt az énem, a nyelvem, az életem! Mindannak őrzője, ami lázas ifjúságom napjaiban bensőmben forrongott; neki hagyom örökül minden vágyamat, minden álmomat, minden örömömet és szenvedésemet. Húrjai megremegtek szenvedélyeim súlya alatt, készséges billentyűi minden kedélyemnek engedelmeskedtek. Hogy kérheti tőlem, hogy elhagyjam a színház és a zenekar csillogóbb és hangzatosabb sikereiért? Ó, nem! Még akkor sem, ha feltételeznénk, hogy az ilyen fajta harmóniákra már érett lennék, először csak akkor határoznám el magam szilárdan, hogy a zongorajáték stúdiumát és fejlesztését feladjam, ha már mindent megtettem, amit a mai napig elérni lehetséges.”

"A Szent Erzsébet legendája" kottája

E vallomás után tíz évvel viszont azt látjuk, hogy Liszt zongora iránt érzett szerelmét teljesen kiszorította becsvágya, hogy magát, mint teremtő zsenit a zene legmonumentálisabb formáiban tegye maradandóvá. Meglepi a közönséget a kilenc „Szimfonikus költemény” egyidejű megjelentetésével, melyeket később még hárommal egészít ki. Következik az „Esztergomi mise”, több zsoltár és kisebb egyházi kompozíció, a „Krisztus”, a „Szent Erzsébet” és a „Strasbourgi dóm harangjai” oratóriumok, valamint számos alkalmi és ünnepi zene. Itt nincs módomban közelebbről vizsgálni ezeket a részemről korábban már kimerítően tárgyalt műveket. Ezek az alkotások egyeznek abban, hogy túltengnek bennük a vakító külsőségek a zenei lényeg rovására, illetve az újdonságért küzdő lázas erőfeszítés az alkotó erővel szemben. A „Szimfonikus költemények” egytől egyig ugyanazon hamis elv szülöttei: Liszt nem zenei, hanem költői elemekkel akar komponálni; egy egységes zenei organizmus helyett valamely híres költemény vélt „utánköltését” adja, ami annál kérdésesebbnek tűnik, mennél hűségesebb kíván lenni. Sokan többre tartják egyházi kompozícióit; mi azonban nem találunk semmit a vallás átszellemült békéjéből abban a zenében, melyben az emberi szenvedélyek teljes zűrzavara tör felszínre, és amelyben a legrikítóbb színházi hatások keverednek az archaikus formák és beszédstílusok művi gyermekiességével. E művek mindegyike izgalmas szellemileg, tisztán művészi beteljesedést viszont egyikük se ad. Liszt minden hatásvadász eszközt megdöbbentő virtuozitással kezelt. De az örökké izgatott, folyton a legszínesebb környezetet áhító, és szétszórtságában tomboló, mindenütt ünnepelt és kényeztetett Liszt soha nem volt képes megszerezni magának azt a nyugalmat és belső összeszedettséget, amely a kiérlelt, maradandó műalkotások feltétele. Nem gondolom, hogy Liszt e szimfóniái és oratóriumai befolyásolnák korunk zenéjének fejlődését, sőt abban sem hiszek, hogy hosszú élettartam jutna nekik osztályrészül. Ha kaptak is lelkes tapsot, az sokkal inkább Liszt személyének, mint Liszt műveinek szólt. Most, hogy ez a hatalommal bíró varázslatos személyiség búcsút mondott a múlandó világnak, hangkölteményeinek „időtlensége” komoly próbát kell kiálljon. A jövő, mégpedig nem is egy messzi jövő dönti majd el, hogy tévedtem-e, amikor 1872-ben a „Krisztus oratórium” elemzését a következő szavakkal zártam: „Liszt nagy kórus- és zenekari kompozíciói már most csak feleannyira hatnak, ha Liszt személyének varázsa hiányzik. Halála után még egy darabig, mint egy búcsúzó napsugártól bearanyozva, itt-ott felvillannak majd, hogy a következő nemzedék legalább címüket ismerje. Az utolsó emberrel viszont, aki még elmondhatja magáról, hogy Lisztet személyesen ismerte, oratóriumainak utolsó lelkes rajongója is a sírba száll majd.”

A Magyar király-dal első kiadása

A legnagyobb feltűnést Liszt nem zenei teljesítményével keltette, hanem azzal, hogy huszonöt évvel ezelőtt Rómába ment és abbé lett. A legnagyobb tisztelettel igyekeztünk ennek a váratlanul jött rejtélyes eseménynek a közelébe kerülni, azért, hogy azt, mint Liszt mélyen vallásos vágyainak szükségszerű következményét tudjuk ábrázolni. Mintha a hívő katolikusoknak mind papokká kellene lenniük azért, hogy vallásos érzületeiket teljességükben meg tudják élni! Nem, nem kell az okot ilyen mélyen keresni. Még ha Liszt szenvedélyes szívében valahol a vallásos révület egy titkos forrása folydogált is, melyet az ellentétek izgalma soha nem hagyott teljesen kiszáradni, egész lényét a szépségnek szentelte, a művészet és az élet szépségének; elsősorban az esztétikumot kereste némi színpadiassággal fűszerezve. Az egyházi öltözet, amely egy magas, szikár, ősz alakot tiszteletreméltóvá tesz, adta meg neki a teatralitást. A papi ruha, nem pedig a papi rend. Ez utóbbival csak rosszul járt volna. Liszt ugyanis, miután megkapta az alsóbb rendeket, nem törekedett tovább a felsőbbek, még kevésbé egy lelkipásztori, prédikátori, kanonoki rang felé. A „magyar tiszteletbeli szerzetes ” soha nem gondolt arra, hogy valóban visszahúzódjék tonzúrás ferences testvéreinek kolostorába. Amikor Louis Ehlert először látta Lisztet abbéöltözetben, Rómában, s megdöbbenését nem tudta palástolni, Liszt – önmagán finom eleganciával végignézve – így szólt: „Jól áll, nem igaz?” Ez a „jól áll, nem igaz?” cseng vissza halkan zenéjének, írásainak, életének oly sok lapjáról. Ki is kárhoztathatná érte! Hiszen tényleg minden jól állt neki: a szalonfrakk és a fekete bársonyujjas fiatal korában, a hosszú reverenda pedig öregkorában. Véleményünket maga Liszt igazolja. Nem hivatását, nem életmódját, hanem csak ruháját cserélte papi öltözetre. Varázslatos világfiként, mint hajdanán, hölgyektől körülrajongva, mint hajdanán sietett a mi abbénk az egyik csillogó estélyről a másikra, az egyik zajos zeneünnepről a másikra és végül, közvetlenül halála előtt, a színházba, a „Trisztán és Izoldára” vitette magát. Az okot, amely Lisztet a klérus karjaiba vezette, romantikus-esztétikus természetében kell keresni, ez egyéniségének egyik vezérmotívuma – mégpedig egy igazán ártalmatlan motívuma. Soha senki ne legyen pap rosszabb szándékból!
Liszt még öregkorában is megdöbbentően tevékeny volt. Számos kompozíció, többnyire kisebb zongoradarabok és átiratok keletkeztek az utolsó években anélkül, hogy különös figyelmet keltettek volna. Még serényebben, gyümölcsözőbben tanított. A világ minden részéről özönlöttek hozzá a fiatal zongoristák, kik művészi beteljesülést és beavatást vártak attól, hogy Liszt tanítványaivá válnak. Az önmagát feláldozó önzetlenséggel, mellyel ő e jelöltek heves tanulási lázához viszonyult, egyetlen belső hangot követett. És csak ennek az Egy hangnak engedelmeskedett mindig, amikor segítőkész jósággal támogatta a fiatal zeneszerzőket, leveleiket megválaszolta, kézirataikat átnézte, ajánlásaikat elfogadta, sőt még kiadókat is keresett számukra. E szakadatlanul tevékeny jóakaratban mások iránt, kiknek kívánalmait saját munkái, saját érdekei, saját kényelme elé helyezte, Liszt Ferenc a művészettörténetben egyedülálló. Nem csak egyvalaki, hanem százak ismétlik majd sírjánál fájdalommal telve Mathias Claudius versét:

Egy jó ember fekszik itt a sírban – De több volt ő nekem ennél.

Eduard Hanslick, 1886

10 példa a cenzúrára

A történelem folyamán számos művet kifogásoltak a cenzorok. Se szeri se száma azoknak az alkotásoknak, amelyek éppen a cenzúra miatt tűntek el a süllyesztőben (még akkor is, ha néha a színpadra sem kerülhettek). A legkegyetlenebb megtorlásokban a vallási tartalmú, így vagy úgy eretnek írásművek szerzőinek volt része. De akadtak olyanok is, akik megengedhették maguknak, hogy úgy játszanak a cenzúrával, mint macska az egérrel (Liszt Ferenc). Ma már fel kell kösse gatyáját a valamirevaló cenzor, ha be akar tiltani egy kiadványt.


10 híres könyv következik, egy közös van bennük: mindegyiket betiltották.

1. HUXLEY, ALDOUS: SZÉP ÚJ VILÁG (BRAVE NEW WORLD, 1932)

Először Írországban bántotta az erkölcscsőszök szemét: a gyermeknemzés és születés „hagyománytól eltérő” módjával nem értettek egyet. Később az Egyesült Államok néhány államában tették tiltólistára. Túlságosan negatív – mondták.

2. STEINBECK, JOHN: ÉRIK A GYÜMÖLCS (THE GRAPES OF WRATH, 1939)

Noha az irodalmárok, kortárs írók egyaránt lelkesedtek a könyvért, az emberek nem osztották a „felsőbbrendűek” véleményét. Olyannyira megrázta őket a szegénység realisztikus ábrázolása, hogy rengeteg kötetet elégettek.

3. MILLER, HENRY: RÁKTÉRÍTŐ (TROPIC OF CANCER, 1934)

Talán még meg sem jelent, de a Pennsylvaniai Legfelsőbb Bíróság bírája, Michael Musmanno már kijelentette, a Ráktérítő „nem könyv, hanem szennyvízcsatorna, gyűjtőhelye mindannak, ami rohad”. Ma már azt mondjuk, a társadalom nem volt elég érett ahhoz a műhöz, melyet George Orwell a harmincas évek legfontosabb könyvének tartott.

4. VONNEGUT, KURT: AZ ÖTÖS SZÁMÚ VÁGÓHÍD (SLAUGHTERHOUSE-FIVE, 1969)

Gyermekvédelmi szempontok miatt tiltották be az USA-ban. Ezzel elérték, hogy az Amerikai Könyvtárszövetség a „100 legkeresettebb könyv” listájára kerüljön.

5. RUSHDIE, SALMAN: SÁTÁNI VERSEK (SATANIC VERSES, 1988)

Több iszlám közösség is kifogásolta Rushdie művét. Venezuelában még mindig 15 hónap börtön járhat a könyv olvasásáért. Az Egyesült Államokban két nagy könyvesbolt is levette polcairól, miután halálos fenyegetéseket kaptak.

6. CHBOSKY, STEPHEN: THE PERKS OF BEING A WALLFLOWER (1999)

Szexuális tartalma, homoszexuális irányultsága miatt az USA nem engedélyezte könyvtári „forgalmazását”. Felkerült a már említett szövetség „a 10 legkeresettebb könyv” című listájára.

7. ACHEBE, CHINUA: SZÉTHULLÓ VILÁG (THINGS FALL APART, 1958)

Csak Malajziában tilos olvasni. A gyarmatosítás kritikáját kritizálják.

8. ELLIS, BRETT EASTON: AMERICAN PSYCHO (1991)

Aki látta a filmet, megérti, miért is szúrja sokak szemét. Németországban, Kanadában nem is oly rég még tiltott könyvnek számított, a legtöbb országban 18 éven aluliakat „nem szolgálnak ki vele”.

9. KAFKA, FRANZ: AZ ÁTVÁLTOZÁS (DIE VERWANDLUNG, 1912)

A fasiszta és kommunista diktatúra alatt Kafka művet tilos volt olvasni. Főként Csehszlovákiában. Kafka ugyanis nem volt hajlandó cseh nyelven írni, művei németül jelentek meg. Persze nem csak emiatt tiltották.

10. NABOKOV, VLAGYIMIR: LOLITA (1955)

Pornográf könyv – hangzott a vád. 1955-ben betiltották. Egy évvel később Franciaországban is „listás” lett.

A cukorbeteg opera

Puccini első autójában

Puccini nem sokkal a Tosca után kezdett különös szenvedéllyel vonzódni a technika vívmányai iránt. Tudjuk, hogy házvásárlásai néha már mániákus tulajdonlási vággyal párosultak, de a motorral hajtott közlekedési eszközök eddig nem játszottak nagy szerepet életében. Ennek egyik oka az volt, hogy közhasználatban nem is nagyon léteztek ilyenek. Először a motorcsónak ragadta meg. Fennmaradtak fényképek, ahogyan a mester a Torre del Lagóhoz közeli tavon ül motorcsónakjában, kalapban. A hullámokról következtetve 10-20 km/órás sebességgel száguldhatott, úgyhogy a kalap nem esett le a fejéről. Azonban a motorcsónak nem volt elég: Puccini hamarosan autót akart magának. Ebben az esetben azonban nem pusztán érdeklődése vonzotta az automobilhoz. Meghallotta ugyanis, hogy Alberto Franchetti vásárolt egyet, és nem akart lemaradni. A zeneszerző Franchetti volt az Olasz Autósklub első elnöke, és neve a Tosca kapcsán is felmerült. Victorien Sardou szövegkönyvére, a Toscára ugyanis többen próbáltak operazenét írni: eleinte nemcsak Puccini, hanem vetélytársa is szemet vetett rá. Végül csak egy harmadik személy útján dőlt el a kérdés, aki olyannyira ostromolta Franchettit azzal, hogy mondjon le tervéről, hogy az végül belátta, jobb, ha eláll az ötlettől. A szöveg tehát Puccinié lett, de volt még egy harmadik, aki fontolgatta, hogy operát komponál rá. Később így nyilatkozott róla: „Létezik egy Sardou-dráma, amiből – ha lett volna időm – tiszta szívvel operát kreáltam volna. Ez pedig a Tosca!” S, hogy ki volt ez a lelkes zeneszerző? Nem más, mint Giuseppe Verdi. Verdi azonban lemondott tervéről, és csak Puccini illetve Franchetti maradtak versenyben. A szövegíró, Illica ki is használta ezt, egyik levelében így írt: „Van egy biztos módom arra, hogy Franchettit munkára bírjam … a Bohéméletről beszélek neki. Hasonlóképpen, hogy Puccini dolgozzék, elég Franchettit és a Toscát említenem előtte!” Szóval Franchetti vásárolt egy automobilt, és Puccini nem hagyta, hogy vetélytársa méltatlan előnyhöz jusson, ezért ő is vett egyet. (Olaszországban a szintén zenei érdeklődésű Ginori őrgrófnőnek volt először kocsija. Ő azonban nemcsak erről ismert, a Bohémélet dedikációja is neki szól.) Viszont a Torre del Lago környékén Puccini vett magának először autót, s a fényképeken jól látszik, mennyire büszkén ül az ülésen, míg sofőrje az autó mellett áll. Nem sokkal az autóvásárlás után Puccininek fájni kezdett a torka, ezért elhatározta, hogy autóval megy orvosához, Luccába. A különös kirándulásra elkísérte őt felesége, Elvira és fia is. A zeneszerző vezetett. A vizsgálat után Caselliék házában vacsoráztak, Puccini nagyszerű hangulatban volt. Talán még ivott is. Caselliék megpróbálták rávenni, hogy ne induljon útnak, hiszen – lévén február – kint nagyon hideg van, eső is esett, így könnyedén lefagyhat az utakra került víz. Puccini annak ellenére is a vezetés mellett döntött, hogy tudta, másnap megintcsak vissza kell jönnie, hiszen várt rá a luccai fogász. Elmondása szerint nem vesztegetheti drága idejét, hiszen éjszaka még dolgoznia kell a Pillangókisasszonyon. (Puccini az éjszaka embere volt, csak akkor tudott igazán jól haladni a munkában.) Mit volt mit tenni, elindultak. Nagyjából négy kilométerre Luccától, Vignola közelében viszont megcsúszott a kocsi (ekkor már a sofőr vezetett), és a hegyi útról vagy 15 métert zuhant. Nekiütközött egy fának, majd felborult. Elvira és Tonio kisebb zúzódásokkal megúszták, míg a sofőr kirepült a kocsiból és combtörést szenvedett. Puccinit először nem is találták. Öt-hat perc alatt leltek rá: a kocsi alá szorult, eszméletét vesztette, s majdnem füstmérgezést kapott, hiszen arca a még mindig füstöt okádó kipufogó mellett volt. Nagy szerencséjükre egy közelben lakó orvos, Dr. Sbragia hallotta a csattanást és a segítségükre sietett, és a zeneszerzőt az ő házába vitték. Eltört a jobb sípcsontja, és sok sebből vérzett. Másnap Puccinit motorcsónakkal vitték Torre del Lagóba, ahol fixálták a törést, de sajnos rosszul, így később újra el kellett törni a csontot, hogy jól forrjon össze. Sosem lett teljesen jó a lába, kicsit sántított ettől fogva. Más is kiderült az orvosi kezelés során. Sebeinek kezelése közben jöttek rá az orvosok, hogy a mester enyhén cukorbeteg. Nyolc hónap kellett ahhoz, hogy felépüljön. Puccini depressziós lett, nem véletlen, hogy így írt librettistájának: „Isten veled minden, Isten veled, Pillangó, Isten veled élet!” Kiadója sem értette, miért kell ennyit betegeskedni egy fránya lábtörés miatt. Úgy sejtette, Puccinit más baj is kínozza. Ricordi így reagált minderre: „Puccini, akiből a modern Rossini lehetett volna, vagyis a zene fejedelme, azon az úton halad, hogy a szerencsétlen Donizettivé váljon.” Ebben volt némi igazság, hiszen Puccini – mondjuk így, finoman – nem volt folyton hűséges feleségéhez, Donizetti tragédiáját pedig a vérbaj okozta. Ennek ellenére a szerző nem sértődött meg, hanem tovább dolgozott, és újra kocsiba ült. Persze ez, ahogy ő mondta, benzin nélkül hajtott automobil volt, s csak ezzel, a (toló)kocsival tudott zongorájához menni. Ezek voltak azok az események, melyek közrejátszottak abban, hogy a milánói bukás után az egyik kritikus a következő címet adta írásának: Pillangókisasszony, a cukorbeteg opera, egy autóbaleset eredménye.

Képek Dániából

Celluxíz

Amikor még szerzetes voltam, a novíciusok mestere nap mint nap elmondta, hogy a kis dolgokban kell hősnek lenni, nem pedig állandóan világmegváltó tervek súlya alatt összeroskadni és tehetetlenné válni. Hát, bizonyára igaza volt. Hős ugyan nem lettem, de azóta az "aprókra" figyelek, nem is érdekelnek a nagyok: szinte teljesen hidegen hagy, merre megy a világ. Szeretem viszont a szőnyeg rojtját, a kávéfőző fekete gombját, kétségbeesnék, ha ki kellene cserélni a cipőfűzőmet, vagy nagyapám kabátja ha tönkremenne. Így vagyok még a cellux ízével is: gyermekkorom óta a szájamban érzem, nem változott az semmit. A világ se nagyon: csak kicsit.

Csak a Valika meg ne hallja!

Fritz Wunderlich (1930-1966)

Szarkasztikusékat pont nem érdekli, ha szomszédjuk bajszán ott csillog még a vasárnapi paprikás csibe előtt elfogyasztott húsleves zsírja. Ők tudják, hogy romlott volt a répa a levesben, mert a Marika az egy hanyag asszony, csak magára van gondja, a répára meg nem. Szarkasztikus asszonynak (egyébként Péterdi, igen, é-vel) nem mutathatom meg azt az embert, akit szeretek. Nem, mert olyat találna rá mondani, hogy bemosnék Valika pofájába, és azt már mégsem lehet. De hát miért is akarok én mutogatni, ha csak kevesen értik, kevesek örülnek egy mutogatós bácsinak. Csakhogy az van, hogy ezzel a hozzáállással (látják, három kettős hang egymás mellett) én is a Valikáékra fogok hasonlítani hamarosan. Már észre is vettem magamon a jeleket (egyre nagyobb a hasam): valaki például Glenn Gould-képet hordott kabátja hajtókáján, én pedig meg kinevettem. Magamban (mert még nem vagyok teljesen Valika). Ma már szégyellem magam ezért.
Ej, de nagy kereket fenítek ennek. Hát csak azt akartam mondani, hogy nekem is van ilyen emberem. Olyan jó lenne sokat és lelkesen írni róla! Megmutatni, milyen is volt ő, milyen volt hangja, fellépése, de hát nem tudom. Soha nem találkoztunk, soha nem nézhettem meg hajtókáját, kinek a képét is hordja?
Kurz und bündig Fritz Wunderlichnek hívták, és hát - nomen est omen -, no, most mit mondjak? Semmit, mert a Valika...

Liszt-aukció IV. (Chopin és Liszt Brazíliában)

Lisztben Chopin halála után merült fel a gondolat, hogy megírja Chopin életrajzát. Kérdőíveket küldött, hogy minél több megbízható adathoz jusson. Sajnos sokan tapintatlannak ítélték Liszt eljárását, így nem kapott értékelhető mennyiségű információt. Lisztnek a nagy lengyel művészről készült úttörő jelentőségű tanulmánya végül Wittgenstein hercegné közreműködésével készült el, és jelent meg 1852-ben. 100 év kellett ahhoz, hogy Brazíliában is megjelenhessen.

12. tétel.

Liszt, Ferenc: Chopin. Collection „Musique et Musiciens” – Rio de Janeiro, cop. 1945, Americ=Edit. 376, [2] p. 190 mm – Kiadói papírkötésben, körülvágatlan. Nagy valószínűséggel az első brazil kiadás.

Kikiáltási ár: 10 000 HUF

Ma egy nőt követtem

Azt gondoltam ezidáig, az embernek fia marad ami, egyszerű, könnyen behatárolható személyiség a maga korlátaival és korlátaival. Ezidáig ez volt. Aztán már nem. Merthogy ma egy nőt követni kényszerültem (tényleg "kellett" mert kelleni és kelletni kell). Eszembe jutottak az extrém sportot űző ismerőseim (egy sincs ilyen, feltéve ha a sakk nem számít annak), és az, hogy ők mennyire boldogok, ha a torkukban dobog a szívük. Nos, nekem már a nyelvemet érte, de követtem őt, aki egyszercsak megállt. Mifene? Miért? Hát hogy kövessek én egy követhetetlent? Álljak mellé, és mondjam: tessen már mennijárni, mert ha állni tetszik nem tudok követni? No, nem. Én is megálltam az Alibi mellett és úgy tettem, mintha várnék valakire. Pedig csak őt vártam, de őkelme csak állt mint egy szobor.
Azok a kínzó percek, órák, napok, hónapok, amit a fészkesfene hidegben vacogva kellett átélni. Hát... Nem lennék magánnyomozó, legfeljebb magánynyomozó. De a szobor bronza megoldódott, lefolyt szép csendesen. És rájöttem: újat úgysem találok, csak követek ezt vagy azt, tízet vagy húszat, de követek, mert szabad gondolatom úgyse nincsen.

(A görögök feltaláltak már mindent.)

A mosdó kagyló (és az ő társai)

Emlékszem, kicsi voltam még (bár olvasni már tudtam), amikor a vécén ülve gondolkoztam azon, miért is hívják a mosdókagylót mosdó kagylónak. Valószínűleg hamar elfelejthettem ezt a kérdést, még ha választ valószínűleg nem is kaptam rá, és nem tudom, mikor jutott eszembe újra. Mindegy. Ma már azt mondom, régen foglalkoztat a kagylók mosdósága, mosandósága. Szeretem a tárgyakat, így örömöt szerez, ha emberi tulajdonságaik vannak (merthogy vannak). Tegnap például egy lakáshirdetésen akadt meg a szemem. A VIII. kerületben – a leírás szerint – van egy világos, befelé néző lakás. Gondolom, amolyan melankolikus, elmélkedésre hajlamos. Milyen jó lenne a könyvtáramnak. Még talán olvasgatna is, ha nem lennék otthon. Igazán kellemes. Aztán ajánlom figyelmükbe a felmosó vödröt, mely bizonyára sok háziasszony dolgát könnyíti meg, a vasaló deszkáról nem is beszélve. Szóval, szeretem a tárgyakat, hiszen ők is csak emberek!

Liszt-aukció III. (vízkúra helyett)

Az 1849-es weimari Goethe-centenárium zenei vezetésére a weimari nagyherceg Lisztet kérte fel. A mester azt tervezte, hogy Schumann „Jelenetek a Faustból” című műve első részének zárójelenetét, valamint két új zenekari darabját, a Goethe-indulót és a Tasso szimfonikus költemény első változatát vezényli. Noha orvosa eltiltotta mindennemű munkától, és hathetes vízkúrát ajánlott neki, a nagyherceg közbelépésére Liszt mégis kénytelen volt elvállalni a feladatot.

77. tétel:

Liszt, Ferenc: (Göthe) Fest Marsch zur Göthe Jubiläum Feier für grosses Orchester componirt von Franz Liszt. Edition für Piano à 2 mains. Uebertragen für Pianoforte vom Componisten. Neue revidierte Ausgabe – Leipzig, [1871 körül], J. Schuberth. VN 2499. 15, [1] p. 325 mm – LW B19, Raabe 302 (mindkét helyen csak a négy kézre és a zenekarra írt verzió szerepel). Későbbi levonat. Ritka kotta.

Kikiáltási ár: 10 000 HUF

Liszt-aukció II. ("égnek áll a haja!")

Liszt portugáliai tartózkodása során egy alkalommal II. Mária királynő előtt játszott. Az uralkodónő a Krisztus-rend lovagjává ütötte, amelyet Liszt meghatódottsággal vegyes örömmel fogadott. Viszonzásul Donizetti Don Sébasten-jének Gyászindulójából készített zongoraátiratának dedikált példányát ajándékozta a királynőnek, ezzel követve magát Donizettit, aki szintén Mária királynőnek ajánlotta operáját. A zongorás verzió mindenkinek tetszett, kivéve Donizettit, aki a következőket írta egy barátjának, amikor meghallotta Liszt változatát: „Vegye meg Liszt Gyászinduló-átiratát, égnek fog állni a haja!”

34. tétel. [Donizetti, Gaetano.] – Liszt, Ferenc: Marche Funèbre de Dom Sébastien de G. Donizetti variée, arrangée pour le Piano à quatre Mains par Charles Czerny composée par F. Liszt – Wien, [1845], Pietro Mechetti. PN PMNo 3972. 15, [1] p. Haránt alakú, 225 mm – LW A108, Raabe 156 (két kézre írt változat). Első kiadás. Erősen vízfoltos, kissé körbevágva. Ritka.

Kikiáltási ár: 20 000 HUF

Liszt-aukció I.

Amint azt már a Facebookon jeleztem, 2011. november 19-én a Művészetek Palotájában Liszt-aukció lesz. Közel kétszáz értékes Liszt-dokumentum kerül árverésre, melyekből egyet-egyet naponta bemutatok. A katalógusban nem csak Liszttől származó tételek találhatók, hanem olyanok is, amelyek híres kortársakhoz kapcsolódnak. Az egyik ilyen kar- és kortárs gróf Zichy Géza, akitől több levél és első kiadású kotta is megjelenik, hiszen nemcsak Liszt barátja volt, hanem a magyar zeneélet egyik meghatározó alakja is (sajnos nem csak a pozitív oldalról: nagyban hozzájárult, hogy Gustav Mahler elhagyja Budapestet).


Különösen érdekes az a levél, amelyet barátjának, ifj. Toldy Lászlónak írt 1920-ban. Így szól:

"Kedves Toldy! Köszönöm szíves levelét és a zenedei állapotok leírását – nem is várhattunk másokat. Hát ha az itteni állapotokat látná! – Itt még a bolsevizmus uralkodik, nincs törvény, jog és igazság – Életem valóságos pokol. Felfüggesztett intézőm hallatlan szemtelenséggel incselkedik mert tudja hogy az elöljáróság pártját [fogja] mert hisz bolsevista ő is. A parasztok földemre áhitoznak és biztosra veszik hogy meg is kapják. Hát hogyne mikor néhány nap előtt Atádi Szabó miniszter Tetétlenre jött  és birtokom három negyedét nekik felajánlotta. És ilyen kormány kezeire akarják újra bízni Magyarországot. Házamban mindenütt a pusztulás nyomai – ablakok betörve, minden bepiszkolva – a [románok?] két szobámat closettnak használták – [a] régi misemondó ruhákat ezer darabra vágták és a stólák keresztjére reá sz_tak. Annyira ki vagyok rabolva hogy gazdaságomat 3 béressel kellett elkezdenem – A házban még egy seprő sem volt, se konyhaedény, se fehérnemű – csak most tudom, hogy ki az a Vadnay Miksáné – leírhatatlan az ő leleményes munkássága és szorgalma de az én öreg lelkemnek fájdalmát nem gyógyíthatja meg. – Ember szeretet volt életem czélja, 50 éven át szolgáltam a szegénységet és most vén napjaimra örökös gondok között kell élnem – Vonaglik szívem lelkem és művészetem – Isten áldja igaz híve Zichy Géza U.i.: Ne írjon express ajánlva, szükségtelen – posta kiadásokra mellékelek 20 koronát."

Himnusz a Másnapossághoz

Szent Másnaposság! Jövel és ne hagyj el engemet!
Fond körém karmaid, vájj, vájkálj mélyebbre,
ne hagyd húsvérvarjaid szabadon, tereld ide
mind, hogy cincálják a vicsorgó tetemet.

És hogy ki temet? Senki. Versfakasztó könny csorog.
Varjúval, anélkül, szenvelegni öröm,
s ha a pénzborjú ellik, magzata vérborra vágy,
ráhagy kis félmosolyt, s a pultnál ácsorog.

Vigyorog ide, mosolyog oda: hehehehe,
tudja, a holnapját Neked adja megint.
Hiszen szeret, áld Téged, nem válna meg semmiért
sem Tőled, kit gyerekként sem feledhetett.

Szent Másnaposság! Most már haggyá, tűnnyé innen el!
Hozz a boltból citronyt, vagy Magne B6-ot,
kérd Álom barátodat, vagy másik haverod,
fogják kezem ők, és Te lépj le, takarodj!

Question and recommendation (Starting Stumbleupon)

„Salutations. I've just finished reading Tündérkert by Móricz. What should I read next?

Amazon recommends: Nothing... (Well, no books anyway)."

Komoly baj van

Fürkészőn nézett egész este. A keddi társaság vidámabbnál is vidámabb volt, de ő csak néha kapcsolódott a beszélgetésbe. Nem dohányzott, nem ivott, bár szomorú sem volt. Csendesen, kedélyesen figyelt minket, sőt, amikor végre jó zenét kezdtek játszani, ő volt az első, akit táncba lehetett vinni. Igaz, közben sem beszélt sokat, viszont a fürkészése felejthetetlen volt. Nem tudtam eldönteni, mit kutakodik a szemével, hiába firtattam, csak mosolygott szépen.
Ugye, van az a fajta tekintet, amelyből oly sok van. Tudod. Aztán van a másik: az üveges. Ebből még több. De van ez a fürkésző, amit nehezen lehet megfejteni, hiszen ő fürkészik, nem én. Illetve ha én fürkészek, az olyan, mintha a tükörbe néznék (majdnem). Azonban kedd este még nem látott tekintettel lettem gazdagabb.
Nem arról faggatott hang nélkül, tetszik-e nekem, nem arról, hogy mit csinálok másnap. Nem, ennél sokkal komolyabb gondolatot láttam a szemében, és félelmet: egyszerűen nem meri megkérdezni. Nos, nem hagytam szegényt. Addig rohamoztam, mire kimondta. Elmesélte, hogy az ő vonatkoztatási rendszerében ez az alappont, innen indul ki és ide fut be minden. Sőt, még azt is tudja, kevesen vannak akik így gondolkoznak, és hogy szinte senki nem érti meg őt. Fülig érő szájjal ígértem, hogy ha valaki, akkor én biztosan nem botránkozom meg, csak bátran, bátran! Ünnepi pillanat következett, hirtelen eltűnt minden fürkészés a szeméből. Kicsit fátyolos lett, mondhatnám, tündérien csillogó. Megfogta a kezemet, és megkérdezte: "Te kire szavaztál?"

A gépekről mellettem

Van. Mit van? Vannak! Méghozzá egyre többen és többen. Mármint ezek és azok, melyek működése fontos. Hogy csinálja meg ezt vagy azt. Helyettem. Hogy tegye könnyebbé, ami már amúgy is roppant nehéz. (Most már ott tartunk, hogy egyik-másik nem nekem fontos, hanem azért fontos, mert kell ahhoz, ami nekem fontos). És aztán egy szép későnyári napon odaülök őmellé, a másik meg a haverjai szépen lassan mögém sereglenek, és szájszegletüket kicsit felhúzva kajánul mosolyognak. Persze ezt én nem látom, én csak vele foglalkozom. Pontosabban foglalkoznék, de valami nem stimmel. Nem forog a kerék, vagy mi?! Nem, a kerékkel nincs baj, az forog rendesen. De miért nem megy magától? Normál esetben ilyenkor egyszerűen felrobbanok, és földhöz  csapom (ld. még ablak, ajtó, szomszéd etc.). Most nem, hiszen most teljesen nyugodt vagyok, a szellő is simogatja a tarkómat (vagy a másikok lihegnek?). „Csak lassan, hiszen rá tudsz jönni a hibára, meg lesz az!” – csitít valaki felülről. Kihúzom a dugót, majd visszadugom. Ennél többre amúgy sem vagyok képes, nem áll rá az agyam. Vagy már teljesen elsorvadt. Szép és lassú kín ez. Gondolatokat szül. Például olyanokat, hogy az ásó meg a kapa meg a gereblye nem bonyolultak, mielőtt tönkremennének egyszerűen meg lehet javítni őket. És ha ők hárman vannak, akkor másra nincs is szükség.

I’ve got divorced - Elváltam

It happened in London at the beginning of this summer. I did not presume that moment would come. Not only not presumed, in fact I thought this relationship would last forever. This faith of mine was based on our first meeting. She was in a very bad condition, but I soon realized that she could be my only-one and my treasure, and she can reborn with my love and energy. Looking back to our years I see all my faults. I hurt her by closing her, with my false sentences, my scanty strokes. I also smelled her scent only once in a month. And this is little, especially for a beautiful lady. (After spending my summers in the countryside and coming back to the city, she, her scent was the only one thing which helped me to entirely come back to the real world, to the awful city of mine.) Nobody will forgive me my mistakes (cheat she daily for example).

I do not want to whip myself, no, because I do not feel that we could have avoided this situation. I know of course that from her new lover she will have more: pride, for example. He will take her with him, he will introduce her to everybody, just to show off with her beauty. I am happy. Her place in my heart won’t be filled, but her fate is not my fate any more.

Just to be objective: I sold my favourite music score, the handwritten collection of songs by Madame de Keresztury (1810)

-------------------------------------------------

Londonban történt még a nyár elején. Nem is sejtettem, hogy eljön ez a pillanat. Nemhogy nem sejtettem, egyszerűen úgy gondoltam, kettőnk kapcsolata örökké tart majd. Ezt a hitemet arra alapoztam, hogy amikor megismertem, nagyon nem volt jól, de láttam, szeretettel, sok-sok energiával mellettem születhet újjá, s lehet örömöt adó társam, kedves kincsem. Persze, így, visszatekintve az eltöltött évekre, látom, sokat hibáztam. Bánthattam azzal, hogy bezártam, hogy csak néha napján szóltam hozzá őszintén, hogy keveset simogattam, hogy illatát ritkán éreztem. (Pedig nyárvégeken csak az őbeleszaglás segített visszazökkennem a nagyvárosi életbe.) Hibáim (például a sokszoros megcsalás másokkal) megbocsáthatatlanok.

De nem az önostorozás íratja velem ezeket a mondatokat. Nem, ugyanis nem érzem azt, hogy ennek ne így kellett volna történni. Tudom ugyanis, hogy új szerelmesétől sokkal többet kap majd: büszkeséget például. Hogy viszi majd mindenhová magával, és büszkén mutatja, milyen szép társat kapott. Ennek örülök. Hiánya ugyan pótolhatatlan, de sorsa – tudom – nem az én sorsom.

Tárgyilagosan: eladtam kedvenc kottámat, Madame de Keresztury 1810 körül kézzel írt dalgyűjteményét.

Szeretem

Victor Borge

Rameau: Zoroaszter

Első felvonás. Bactria, 2011. január 12. Időszámításunk előtt. A jók hadseregét a mágusok vezére, Zoroaszter, az ördögét Abramane varázsló vezeti. Abramanét gyermekkorában igen sok frusztráció érte, ezért baromira gyűlöli Zoroasztert. Bactriában egymást érik a szakszervezeti tüntetések, meghalt ugyanis a király, a pénz pedig egyre veszít az értékéből. A főnökséget nem érdekli az ország állapota, ugyanis szerelmesek. Elsősorban Zoroaszter, aki Amélitet választotta magának, noha a király két árva leánya is reá ácsingózik. Amikor kosarat kap az egyik, név szerint Erinicse, azonnal rohan Abramanéhoz, hátha nála boldogságra lel. Ez nem jön be. A férfi viszont megengedi, hogy segítségével bosszút álljon. Abramane szólítja is démonseregét, ugyan kapcsolnák már le Amélitet. A démonoknak ez túl könnyű falat: elkapják a kiszemeltet, Zoroasztert pedig elűzik. Mintegy a biztonság kedvéért. 0:1

Második felvonás. Zoroaszternek nincs is olyan rossz dolga a száműzetésben, hiszen Oromaszész veszi oltalmába. Neki pedig van egy jó kis háza a tengerparton. Ahelyett, hogy Zoroaszter ott szürcsölgetné a koktélokat, Oromaszész folyton csak arra biztatja, szabadítsa már ki azt a szegény leányt. Zoroaszter bánatosan teszi le a poharat, és nekiindul, hogy legyőzze a gonoszt. Oromaszész látja, hogy a nyaralás miatt Zoroaszter elpuhult, ezért kicsit szupermenné varázsolja. Pont jókor érkezik Bactria börtönébe, mer Abramane és Erinicse éppen kínozzák szegény Amélitet. Persze nem csak azért, mert kínozni jó, hanem azért is, mert ő a trónörökös. Gondolják, ha lekapják mind a 10 körméről, csak lemond a trónról. Azonban vagy a fogó túl nagy, vagy a lány túl mozgékony, csak nem haladnak. Hál’ Istennek Zoroaszter megérkezik, mielőtt lerántanák a lány hüvelykéről a körmöt. Mivel most ő szupermen, ezért jól ki tudja szabadítani, megmég a várat is ledönti – mintegy haragjában. Amélite királynő lesz. Mintegy örömében. 1:1

Harmadik felvonás. Éj. Abramane és Erinicse egymást szekálják, ki miatt is jártak pórul. De Abramane a varázsló, ezért Erinicsét jól köddé változtatja. Hajnal. Zoroaszter, Amélite és Bactrian lakói összejönnek, hogy imádják a legfőbb jót, és hogy ünnepeljék Zoroaszter és Amélite szerelmét. A party nagyon jól sikerül, úgyhogy a fiatalok mindjárt össze is akarnak házasodni. (Zoroaszterre különleges hatással van az alkohol, mint azt már fentebb említettük.) Éppen készülődnek az esküvőre, amikor tüzes szekéren berobog Abramane, és elrabolja Amélitet. Zoroaszternek nincs ideje összegyűjteni varázsos hatalmát, ezért háborút fontolgat. „Csak ne igyak túl sokat!” – énekli áriájában. Mintegy szomorúan. 1:2

Negyedik felvonás. Arimane isten temlomában Abramane az újságból értesül Zoroaszter harci terveiről. Tudja, hogy gyengébb (a rossz mindig az), ezért Arimanéhoz imádkozik. A gyűlölet, a bosszú és a kétségbeesés isteneit hívja össze. Mintegy tervszerűen. 2:2 (majdnem)

Ötödik felvonás. Erinicse jól látja, hogy Abramanétől nem várhat segítséget, ezért (okosan) Zoroaszterhez fut, és megbánja bűneit. Gyorsan el is árulja előző pártfogóját, és jól elmondja, kiket hívott segítségül a gonosz varázsló. Abramane megint bedobja a tűzszekeres mutatványt, s maga mellé ülteti a bilincsbe vert Amelitet. „Hagyd abba a hülyeséget, Zoroaszter!” kezdetű áriájában megfenyegeti a jófiút. Zoroaszter inkább az isteneket hívja, akik jól agyoncsapják villámmal a gonoszt. Mindenki ünnepli a szerelmeseket. Az opera pedig úgy ér véget, hogy lemegy a függöny. Mintegy nagyon. 3:2

GyuriBagoly és a kezdet vége

Régen tervbe vettem, hogy zenei, rosszabbul mondva a zene farvízét meglovagoló  blogok (hú, ez sikeres kép lett!) olvasásába kezdek, de nem ám csak úgy hűbelebalázs módjára, hanem tervszerűen, tudományosan, pontosan és szépen, ahogy Bartók Béla ment az népdalgyűjtő útjaira. Az ilyen nekikészülődésekben azt szeretem a legjobban, hogy a kezdeti lendület egészen megváltoztat: nem tudok másra gondolni, állandóan csak a terv körül jár mindenem (lábam, kezem ésatöbbi). (Így kezdtem az antikváriumba is, de az kivétel, mely a szabály erősítésére szolgál.) A másik jó érzés, ami ilyenkor eltölt, hogy tudom, a kezdeti lelkesedés önálló műfajjá szilárdul, és elejétől a végéig tartó íve megmarad a "kezdeti" kategóriában, azaz soha nem változik át hosszúvá, nem lép ki az indulásból, illetve maga az kezdet hordozza magában az maga végét. Kezdetvégém magában hordozza, hogy tudományos elemzés sem született; mindössze egy-egy filctollas aláhúzás, egy-egy kezdetvégi öröm. Megmaradtam hát két blognál, azokat olvasgatom néhány hete, a magam nem kis örömére.


1. Jólesz György blogja. Elöljáróban elmondom, György nekem Gyuri, merthogy kollégák vagyunk, beszéltünk már többször, és a folyosón is köszönünk egymásnak. Elfogulatlanságot ne várjanak tehát tőlem, mert olyat itt nem ismerek (nem ismerhetek, merasztán nem köszön vissza a folyosón). Gyuri szereti magát, ez érezhető minden sorából. Persze nem a narcizmus lovagjaként, hanem amúgy egészségesen, ahogy egy művész megy az égen. Magaszeretetének köszönhetően magát láttatja, de nem úgy, hogy sminkelési szokásairól beszél, hanem úgy, hogy közben a zenét mutatja, hallatja, érteti, vagy csak bevallottan érteni próbálja. Őszinte út ez, erről letérve szakemberré (ember=barbár), vagy szépelgővé válhatna csupán. Aki szeret gondolkodni, és aki nem fél bevallani , hogy ebben vagy abban tehetséges, szép és boldog, az olvassa. Ha netán a nyájas olvasó nem ilyen lenne, Gyuri írásaitól ő se ódzkodjon, mert azok így is hathatnak, és jóval többek ennél.


Szünet (45' Intermission)


2. A rézfaszú bagoly. Elöljáróban elmondom, a rézfaszú (mit tegyek, ez a neve?!) nekem rézfaszú, merthogy ismerjük egymást (ismerjük?), és a folyosón is köszönünk egymásnak. Éppen ezért csak elfogultságot várhatnak tőlem, mert csak olyat ismerek. BTW: minek írjak olyanról, aki köszönőviszonyban sincs velem? A bagoly szintén magaszerető, még akkor is, ha néhány cikkében tudatosan ez ellen dolgozik. Ő sokkal kendőzetlenebb nálam (Gyurinál is), s talán mindennél, amit én a kendőzetlenségről ismerek. Soha nem merném leírni például, hogy egy darabról a szeretkezés jut eszembe. (Persze, így visszatekintve, nem is véletlen, ugyanis sokáig nem ismertem... a darabot.) Őbagolysága bátor, nyílt, és hihetetlenül tetszetős a stílusa. (Volt, hogy Miss Flegmatics jutott róla eszembe.) Lendület, "mitnekemaművészkedés" indiánüvöltés, néha csendes szemlélődés, néha düh és egyebek. Igazán emberi, kedves és szép.


Nekem ők (Bagoly, Gyuri) kiegészítik egymást, párban járnak, és maradnak.


Ajánlom őket (és nem magamat)!

Hangicsáló szerszámok

Johannes Amos Comenius

A muzsikáló szerszámok azok, melyek hangot (szót) adnak.
Először, midőn pengettetnek (verettetnek, zörgettetnek), mint a cimbalom (csengettyű) az ütőjétül; a csengettyű belől a vas-golyóbissátul; a csörgető (zörgető) környül-forgattatván; a doromb a szájhoz tétetvén az ujjal; a dob és a rézdob a verőfával, valamint a cimboliumis a parasztjátékkal (kelepelővel) együtt; és az háromszegű érccsengető.
Azután amelyeken a húrok megvonattatnak és pengettetnek, mint a hárfa, a virginával (clavicordiummal) együtt, mind a két kézzel; egydül a jobb kézzel a koboz (lant) (amellyen vagyon a fogatónyak, a fedél, a szegecskék, melyekkel az húrok megvonattatnak az húrlábon) és a citera; a hegedű (kézi kishegedű) hegedűvonóval; (pengetővel) és a tekerőlant (kintorna) belől a keréktül, amely forgattatik: mindenikén a fogások a balkézzel szoríttatnak (fogattatnak, illettetnek).
Végtére amelyek fújtatnak: úgymint szájjal a síp, a tárogatósíp, a tömlősíp, a kürt- (horgas) síp, a trombita, a vonogató trombita (puzon) vagy fúvókkal mint az orgona.
(Részlet Comenius "Orbis Sensualium Pictus" című művének 1675-ös brassói kiadásából.)

Te, Te kis "Te"!

Tegeződjünk! - kiáltotta szemembe Borcsa, balra s jobbra lendítve szájának két szélét (kicsit remegve tartotta orrom alá a sörös poharat).
Rendben. - biggyesztettem rá, és eszembe jutott, hogyan szólt tavaly szomszédom a postáslányra, amikor egy durván forró nyári reggelen, a degeszre tömött oldaltáska takarásából, fraternizálóan csacsogott ki Erzsike: "Szia! Ugye mondhatom Neked, hogy 'szia'?" "Nem lesz ez egy kicsit korai?" - kérdezett vissza a férfi. "Nem, már 10 óra van." - tromfolt enyhén zsíros hajába túrva a leány. Szegény Bandi (a szomszéd) könnyeivel küszködött, szó nélkül átvette az iratot, becsukta maga mögött az ajtót, és azóta nem jött ki.
Persze, az előjogot nem vitatja senki, mármint hogy a hölgyek felszólítására, tegeződésére tegeződés a válasz. Nem is ez a kérdés. (Régen hozzászoktam már, hogy a férfiakhoz intézett hangos "jónapotjaimra" "helló" a válasz. Bezzeg az ikeában, ott nem: a tegezőáruházban mindenki rámmagáz, csakhogy tudjam helyem és korom.) A kérdés a lehetőség kérdése: van-e elég fordulatunk a tegeződésben arra, hogy igényesen fejezzük ki magunkat? Miként legyünk udvariasak, ha a "Te!" már-már testi kapcsolattal ér fel?
Megboldogult nagyszüleim jutnak az eszembe. Ők csak akkor tegeződtek, ha komolyan veszekedtek.

Partvonal (a tegnap margójára)

Csak annak van igaza, aki a partvonalon kívül áll. Ha a pályán vagy, sokfélét láthatsz, a pályát viszont nem, így azt sem tudod megmondani mi történik ott. Ezért kell folyamatosan vigyázni (aufpassen=felpasszolni), nehogy valamelyik játékos berántson a pályára, mert akkor véged, kész, kampec. A partvonaliak persze sokfélék: vannak hangosak, ordenárék, hazugok, őszinték, csöndesek és visszahúzódók. Ez azonban mindegy. Nekik van igazuk, még akkor is, ha egy másik meccsen épp ők vannak pályán. Nincs olyan, hogy pályán kívüli légy minden pillanatban? Nincs. Inkább a partvonalhoz közel kell futni, hátha egyszer egy "vonalon kívüli" mégiscsak kiránt a "túlra"!

De amolyan őszintén

Mostakkorénnemértem: Kaposvár még nem főváros, a kamarazene még nem Amy Winehouse (vagy már nem), a kánikula még nem kellemes (illatú), és mégis itt van egy raklapnyi ember, akik nem tágítanak (se hegedűsök se nemhegedűsök). Itt dekkolnak ebben a kipofásított városban (persze van azért türkizszínű szökőkút-megvilágítás a négyévszakra), és csak nem vakarózik hazamenni. Pedig egy-két mű után már simán a pályaudvaron stoppolnák a pestiek az első arra jövő hajtányt: csak minél messzebb innen! A kaposvári közönség meg csak jön (megy), aztán megint jön (megy), tapsol mint gerendai a princebogárnak, és mindenki mosolyog, ha éppen nem tépi le az arcát a nagy világfájdalomtól, mely beléje költözött egy érthetetlen mű után. Kérdezem a művészeket: tetszik nekik, kérdezem a hallgatókat: tetszik nekik. De hát mi tetszik ennyire? Azt nem mondják el (sejtik, hogy nem érteném). Nem tudom megfejteni (és nekem most ne mondják, hogy a tökéleteshez közelítő előadások miatt jönnek Kaposvárra), miért van itt egyáltalán valaki (a pár fanatikuson kívül)? Persze valami van..., és úgy tűnik, az igazi; de hogy miért özönlik ide férfi és nő, öreg és fiatal, szép és csúnya: nem tudom megfogalmazni. Igazán segíthetnének! (De amolyan őszintén.)

Ne dohányozz, kérlek, ne

Vasárnap délelőtt az Üllői út felé vitt az utam, csak úgy céltalanul mentem, róttam a métereket, előre, sosem hátra nézve egyszerűen csak a menésért magáért: cserébe, hogy ebédeltem, jó bőven, szaftosan. Egy-két kóró magasodott (értik, magasodott) ki az aszfaltból, gondosan kikerültek, s én csak mentem egyenesen, mondtam, végre itt a tavasz, hát menjél és élvezd, hogy meleged van még a ballonkabát alatt is, nem baj ha izzadsz, tavasz van, sétálj! Sétálj, és ne dohányozz, szívd a frissólmos levegőt, amíg szíhatod, mert amúgy is szaggat a tüdőd, szaggat minden, dehát ez így van rendjén, aki élvez, az elvesz(ik). Az Iparművészetinél jártam (de szép is az), majd jobbra fordultam, irányban a Petőfi felé álltam rá a pályára, hogy aztán le ne térhessek. Egy-két kinthagyott Tavaszi Feszt-lobogó fesztelenül fújta magába a szélt, de hát mindegy nem voltam koncerten sem, de nem is dohányoztam. Sétálunksétálunk csipogta kismama kisgyagyának a kocsiban, rámnézett, mosolyogtam, pedig nem volt min, hogy ez miért is kell? (Bübüke á la Karinthy.) Fáradtam, higgye el, tényleg nehezemre esett már a penzumséta így tavasszal, aminek örülünk, ha kell ha nem, mert hanem kell! Hazaértem lassan és nehezen, kávét ittam, rágyújtottam, 10 mp lelkiismeretnyugtatás után már jól éreztem magam, és tudtam, a tavaszi séta után a nyárit már kihagyom.

Az élet értelme

Szerintem ez: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/en/thumb/3/3c/English_cadence_on_C.png/400px-English_cadence_on_C.png

Willy bácsi

Többen kérdezték, kicsoda az előző bejegyzésben említett Willy bácsi? Nem igazán akartam válaszolni, mert nem tudnék úgymond közérdekű információkat adni. Aztán jött, a lázas életrajz-keresés, persze az is csak hiábavalóság (aki mégiscsak kíváncsi, tessék: Életrajz). 93 éves volt, de mintha én már most öregebb lennék nála. Szeptemberben találkoztunk utoljára, whisky-vel kínált és cigarettával (nagyjából dél lehetett), és a politikáról beszélt. Az előbbi kettővel barátságban vagyok, az utóbbival viszont hadilábon állok. Mégis, mintha egy vidám de kalandos játékról diskuráltunk volna, mintha az egész élet "csak" arra lenne hivatott, hogy játékteret adjon nekünk - olybá tűnt. Nem volt emögött semmi ideológia, extrém, vagy általános vallási felfogás, egyszerűen csak így jött, így éreztem. Belőle, a cigarettafüstből, a whisky illatából. Magyarul nem tudott, de szerette a magyarokat, szerette Kelet-Európát, az itteniek temperamentumát. Nem véletlenül, hiszen ő is ilyen volt. Büszke, gáláns, a végletekig udvarias. Olyan úr volt (a szó legszorosabb értelmében), amilyenek nincsenek már, hiszen vele kihaltak.

Villanyossal utazom

Forrás: hotdog.hu

Van olyan, hogy villanyos, meg ugorka, meg téa ésatöbbi. Ezeket a szavakat boldogult nagymamám használta, az unokák néha nem kis örömére. Már megszűnt az unoka-státuszom, így, ha villanyossal utazom, már én is így mondom (magamban). Ki tudná, hogy ez nem vicc, ki gondolná, hogy ez a múlt? Senki, vagy csak kevesen. Pedig most - hogy Willy bácsi meghalt - egyre inkább visszavágyom a csak morzsáiban nekem jutott villanyoskorba.
Tudják, kispolgár és nagypolgár között ma már nincs különbség. Régen volt, és ami régen volt, az ma már szép, mégha akkor sokhelyütt randa is volt. De a szép marad, a nagymama marad, Willy bácsi marad, én is maradok. S utazom tovább a villanyoson.

Magyar izé, vagy nem?

MÚOSZ / Kallos Bea

Vajon ez amolyan magyar izé, vagy általános emberi izé, hogy nem igazán akaródzik olyanról írni, ami velem történik, és esetleg a valósnál jobb színben tüntet fel engem? (Azt hiszem általános magyar izé.) Történt ugyanis, hogy Március 15. alkalmából a Magyar Újságírók Szövetsége Ezüst Mókus-díjat adott át nekem. Elsősorban azért, mert a Magyar Antikváriusok Egyesülete (MAE) csatlakozott az Antikváriusok Nemzetközi Szövetséghez (ILAB) - ne mondja azt, kérem, hogy gittegylet a gittegylethez, mert nem írom tovább! -, és ebben volt némi részem. Kaptam már egy-két elismerést az életemben, de ilyet még soha. Az átnyújtás pillanatában nem éreztem szinte semmit (azon túl, hogy néhány izzadt tenyér összeért); a mókus csak utána akart kibújni az odújából. Bizony egyre jobb érzés azt tudni, hogy mégis van pár ember idehaza, akinek fontos, hogy a magyar antikváriusokra külföldön is büszkék legyenek. Teszem hozzá, nem érdemtelenül, hiszen az itthoni régi könyves kultúra felér szinte bármelyik országéval, a magyar antikváriusok (tiszteletlenség a kivételnek) mind elkötelezett, szakmájukat szerető emberek. Szóval ez a díj, a mókus nem is az enyém, nem is nekem szól, hanem azoknak, akik az antikváriusokra figyelnek, valamint maguknak a kollégáknak. Bár engem is boldoggá tettek.

Én elmentem a vásárba...

Ebben a könyvben egy
Mozart-első kiadás található

...és annyival is jöttem vissza. Nem, ne gondolják, hogy él még a régi szokás, mely szerint a zenemű-kereskedő itthon olcsón bevásárol, oszt kint, a nagybetűs Nyugaton busás haszonra tesz szert. Ez már a múlté. Németországban ugyanolyan kevesen értenek régi kottákhoz, zenei könyvekhez, mint minálunk, sőt, ugyanolyan kevesen is gyűjtik elhunyt zeneszerzők kéziratait, műveik első kiadásait. Tudom, most erre sokan mondják: micsoda úri passzió, értelmetlen hülyeség kottákat gyűjteni, mikor le is lehet azokat fénymásolni. Akik így gondolkodnak (mert természetesen igazuk is lehet), azok sem mentesek a gyűjtési szenvedélytől. Ha mást nem, hát pénzt gyűjtenek, hogy aztán majd olyanra adják ki, amivel gyűjteményüket gyarapítják. Mert hát a gyűjtés ősi szenvedély, és beteges is lehet.

Liszt Ferenc cigányzenéről szóló könyvének
első kiadása

Mit tesz ezzel szemben az antikvárius, jelen esetben én? Megvásárolja (néha bizományba átveszi) azokat a kottákat, amelyekről úgy gondolja, hogy értékesek, netalántán, másodsorban eladhatók. És elkezdi azt a munkát, amibe szerelmes: olvas, könyvtárba megy, katalógusokat néz, meghallgatja a darabot, esetleg eljátssza, ha tudja, úgyszólván élettársául választja hosszabb, rövidebb időre a művet. Lehet, hogy munkáját nem tudja végigvinni, elakad, bosszankodva félreteszi a nyomtatványt, hogy azután, évekkel később, mikor már sokkal bölcsebb és tapasztaltabb, újra elővegye, megtalálja azt. Nagy nehezen, vért izzadva, leírja a lényeges információkat, pár mondatban összegzi mindazt, amit sikerült megtudnia róla, majd árat ad neki. Ez az a pillanat, amikor az együttélés megszűnik, szakítanak egymással. Nincs több összekacsintás, nincs több simogatás. Vége. Ha pedig jelentkezik egy vásárló, már könnyen elengedi magától, talán integet egy kicsit, de csak kicsit.

Szabadkőműves énekek

Vannak azonban olyan darabok, amelyekkel nem lehet csak úgy szakítani, nem lehet nekik azt mondani, hogy "kicsikém, ennyi volt, le is út, fel is kopik az állad". No, neeem. Ők csábítanak, irányítanak, az ujjuk köré csavarnak. Itt, kérem, nincs menekvés. Nem hogy árat nem lehet nekik adni, de egyenesen ránk parancsolnak, hogy vigyük őket azonnal haza. És akkor beköltöznek, megmondják, milyen helyet kérnek, és nem hagynak nyugodni. Igénylik a foglalkozást, a simogatást, és persze, hogy gyönyörködjünk bennük.
Hogy ez betegség? Lehet. Minden esetre Lipcsében közel hetven beteg volt együtt négy napig, hogy szakítson (anyagi és/vagy érzelmi értelemben). Jó volt a betegek közt.

A máról (holnapra)

Kezdődött azzal, hogy reggel (a szép kilátások után) hívtam egy taxit, nehogy újra plakettbajom legyen. Gondoltam, elbeszélgetek a taxissal, hogyan is kezelik ők ezt a környezetvédelmi problémát (újítást). Én balga! Arra nem számítottam, hogy a drága sofőr (maga az út nem került sokba) bizony nem beszélni hóhdajcsot, hanem a maga szász dialektusában magyarázza nekem, milyen kerülőutat válasszak, ha mégiscsak kocsiba ülnék. Kicsit olyan volt, mint Budapesten, amikor a jegyellenőr magyarázza a külföldinek, tagoltan, hogy je-gye-ket, bér-le-te-ket, s minél értetlenebbül néznek rá, annál hangosabban folytatja, esetleg kisebb hatásszüneteket iktat a szavak közé. A "beszélgetésünk" politikailag korrekt volt, hiszen hol balra, hol jobbra szavakat használt, néha meg ki tudtam venni, hogy itt-ott egyenesen is lehet menni (tolatásról szó sem volt). Amikor befejezte, megkérdeztem, hogy gyerekkora óta a szász dialektust beszéli-e, vagy az ilyet tanítják az iskolában? A válasz 10 perc 15 másodpercig tartott, többet nem tudok róla mondani. Megérkeztünk a vásárhoz, úgyhogy legyen szó némi szakmáról is.

A Lipcsei Könyvvásár (kisebb és jobb, mint a frankfurti) antikvár könyveket felvonultató része egyfajta sziget a könyvek tengerén (huh, ez elég borzalmas!), kicsit olyan mint az Ecseri piac, de kicsit hasonlít a Széchényi Könyvtár egy-egy nívósabb kiállítására. Amikor először jártam itt (6 éve), még azt gondoltam, hogyan lehet valaki annyira őrült, hogy több millió forintot adjon egy könyvért, ráadásul olyanért, ami digitalizálva elérhető az Interneten (ingyé). Ma már kissé (nagyon) másképp gondolom: (egy valamit, vagy valakit kivéve) nincs is szebb és szívet melengetőbb dolog annál, mint amikor az ember kezébe vesz egy gyönyörű könyvet, a szemébe néz, végigsimítja, (mi több, síímogatja - igen, két darab hosszú í-vel), s nagyot szippant az illatából. Ez bármi pénzt megér.

Szerencsére sikerült eladnom, az ügyfelek, kiket régről ismerek, mind eljöttek, örültek, hogy gondoltam rájuk, s hoztam nekik simogatni való könyveket, és - ami nagy szó - endéká szandált nem láttam.
Elmúlt a honvágyam (ahogyan többen írták), a négycsillagos szállodát ugyan nem cseréltem ötcsillagosra, de a pezsgő már itt van mellettem. Jó éjt!